John Wick: 3. felvonás – Parabellum
A kutyája miatt öldöklésbe kezdő ex-bérgyilkos története papíron nevetségesen béna ötletnek hangzott, de mégis ez a pofátlan egyszerűség adta az első John Wick báját, amelyből még a kissé túlhozott második felvonás is rengeteget meg tudott tartani. A harmadik részből viszont egyértelműen az látszik, hogy már az is egy kisebb csoda volt, hogy a John Wick-filmek nem a leértékelt DVD-k között kötöttek ki.
Az már 2017-ben kiderült, hogy a John Wick 3. alapötletét nem fogják túlbonyolítani: mivel hősünk megszegte a bérgyilkosok egyik legszentebb szabályát, New York összes gyilkológépe a nyomába ered. Innen indul a folytatás, amelynek így az első 30-40 perce jórészt abból áll, hogy John leszámol üldözőivel, Chad Stahelski rendező pedig lubickolva húz fel ötletesebbnél ötletesebb összecsapásokat az egyes ellenfelek és helyszínek sajátosságaira. A késdobálós vagy a lovakat, kutyákat bevető jelenetek zseniálisan elborultak, és újabb kreatív eszközökkel gyarapítják a címszereplő eddig is igen széles gyilok-repertoárját.
Kifáradásnak tehát eleinte nyoma sincs, a forgatókönyv mégis hamar pontot tesz az üldözéses narratíva végére. És itt kezdődnek a bajok: amint felmerül a kérdés, hogy a címszereplő mégis mihez kezdjen magával, a John Wick 3. látványosan csődöt mond. Hiszen John Wick tökéletes antitézise a cselekvő hősnek: semmi mást nem akar, csak hogy békén hagyják, és legösszetettebb elképzelése is csak annyiból áll, hogy átgázol mindenkin, aki az útjába kerül.
Azonban ezúttal valódi célokat kell kitűznie és terveket kell alkotnia, ami nemcsak tőle, de a filmtől is karakteridegen. Derek Kolstad forgatókönyvei mindig is csak kifogásként használták a mitológiát bonyodalmak generálására, viszont most az eredetileg háttérszínezetnek használt bérgyilkos-intézmények és -becsületkódex a történet fő mozgatórugóivá kéne, hogy előlépjenek. És miközben a John Wicknek továbbra sem ezen aspektusa a legizgalmasabb, ebben a felvonásban legalább már teljesen értelmetlen is.
A második részben akármennyire is untatott a főhőst folyamatosan kényszerhelyzetbe sodró szabályrendszer, akkor még legalább akadt jelentősége. Ezúttal viszont a dramaturgia abból áll, hogy John Wick elmegy valakit megölni, akit nem öl meg, viszont megöl valakit, akit meg nem akart megölni – vagy éppen őt nem öli meg, akinek meg meg kéne. És miközben a Felső Kör a fél világot kivégzi szabályszegés címén, bizonyos szereplőknek százak legyilkolását is örömmel megbocsátaná egy alku kedvéért. Azaz a játékidő végére a bérgyilkos-törvények következmény nélkülivé, a szereplők viszonyai és tervei pedig ötletszerűvé válnak. Ami kifejezetten furcsa egy olyan filmtől, amelyben minden összecsapás a szó legszorosabb értelmében élet-halál kérdése kéne, hogy legyen.
A végére már láthatóan maguk az alkotók is szembesülnek azzal, hogy mennyire túlagyalják a „Keanu Reeves keresztülverekszi magát mindenkin”-formulát, és önreflexív humorral próbálja oldani a hangulatot. Bár kétségkívül szimpatikus, hogy a John Wick 3. szembenéz önnön komolytalan felhangjaival, egy pátoszos bérgyilkos-vérszerződéseket sorakoztató filmben felettébb kínosan hat, amikor a fináléban hirtelen saját paródiájaként kezd el viselkedni. Ráadásul ezen a ponton nemcsak a film hangvétele változik meg látványosan, de az akciójelenetekből is elfogy a fantázia: a végjáték gyakorlatilag a második rész tükörtermes látványvilágát hasznosítja újra, ugyanúgy elnyújtott kézitusákra épít, a koreográfiák kreativitásáról pedig mindent elmond, hogy akad egy félperces szakasz, amely abból áll, hogy a címszereplőt egymás után öt üvegvitrinen dobják keresztül.
Ezt csak tetézi, hogy a kaszkadőrök mozdulatai a produkció során számos alkalommal döbbenetesen pontatlanok (legalábbis egy John Wick-mozihoz képest), például az áldozatok néha az előtt esnek össze, hogy eldördült volna a halálos lövés, a kamerakezelés nem egyszer dinamikátlan és rosszul palástolja az egyes ütések és dobások körüli csalásokat, a küzdelmek pedig eleve egyre kevésbé hasonlítanak taktikus harcra. John Wick rohan előre és lő mindenfelé, a körülötte lévő 10-15 ellenfél pedig készségesen ugrik bele golyóiba vagy késébe – jobbára erre redukálódik a látványvilág.
A film tehát egy ideig még nagyjából képviseli azt a frissességet, amely egy ilyen szögegyszerű recept harmadszori megvalósításához szükséges, viszont féltávnál mintha az alkotók egyszerűen beleuntak volna az erőlködésbe, és teljesen elengedték volna a gyeplőt. A John Wick 3. pedig ennek megfelelően egy fárasztó, bugyuta, értelmetlen és természetesen elődeihez is méltatlan katyvasszá alakul. De ebben leginkább az a meglepő, hogy ez csak most következett be, adjuk hálát tehát azért, hogy sikerült 2 és fél szórakoztató filmet kihozni ebből az első látásra nem sokra érdemes alapötletből.
A John Wick: 3. felvonás – Parabellum a Magyar Filmadatbázison
