Újranéző – Kóla, puska, sült krumpli
Thomas Bernhard bonmot-ja, apró kiegészítéssel, igaz Michael Moore, az amerikai film és közélet fenegyerekének munkásságára is: szavakkal – és képekkel – százszorta nagyobbat lehet ütni, mint bottal.
Michael Moore Fotó: MAFAB
2002-ben készített Kóla, puska, sült krumpli (Bowling for Columbine) című dokumentumfilmjében – majdnem azt írtam, tragikomédiájában – a szabad fegyverviselés kultuszának kritikáján keresztül tulajdonképpen az erőszak és félelem Amerikájáról mond ítéletet, állít ki hatásos látleletet. A filmnek már az indítása is hatásos és pontosan beletalál e csupa ellentmondást hordozó téma közepébe: Moore egy olyan bankban nyit számlát, ahol az új ügyfélnek fegyverrel kedveskednek
Az okosan, szellemesen érvelő, gyorsan és ügyesen replikázó narrátor-rendező mintha nyomozást vezetne, fokról fokra halad előre a bizonyítékok, „bűnjelek”, patologikus társadalmi szimptómák felmutatásával igazsága bizonyítása felé. Látványos „per”-anyagából kiderül, nem is önmagában az amerikai demokrácia, az alapjogok – oktalanul – egyik alappillérének gondolt szabad fegyverviselés, az otthon tartott iszonyú mennyiségű, különböző tűzerejű, gyilkolásra egyként kiválóan alkalmas puska, pisztoly jelenti a legfőbb gondot, hanem a társadalmi légkör. A televíziócsatornákból, az amerikai játékfilmekből folyamatosan áradnak az erőszak képei, s az újságok, a politikusok fenyegető nyilatkozatai, a közbeszéd témái is gerjesztik az egyénben a félelmet, növelik bezárkózásra, önvédelemre, végső soron erőszakra, intoleranciára való hajlamát. Moore szarkasztikus humorú áttekintésében az ország történelme állandó harc a vélt belső ellenséggel – indián őslakosokkal, feketékkel, egymással –, s a külvilággal: Amerika ereje tudatában, politikai és gazdasági érdekei védelmében az elmúlt évtizedekben egyre-másra követett el agressziót különböző országok ellen.
A film szenvtelen tárgyilagossággal – ahogy azt a korai Balázs Béla stúdiós dokumentumfilmek rendezői is tették – a képek és szavak leleplező erejében bízva mutatja meg szereplőit és térképezi fel a jelenségeket. Felvonultatja a fegyvertartás-, és használat megszállottjait, különböző típusait is: cserkészegyletek, polgárőrségek folyton gyakorlatozó, militáns szellemű tagjaitól kezdve, a bombagyártó diákon át a párnája alatt 45-ös Magnummal alvó kispolgárig. Büszkék magukra és erejükre, hazafiasságukra, s legtöbbjük azt ismételgeti, nem bízhatnak senkiben, a rendőrségre sem számíthatnak, csak saját magukra. Ez az érvelés nem csak az amerikai közbiztonságot minősíti, de azt is megmutatja, hogyan működik a félelem öngerjesztő mechanizmusa; a megkérdezett szakember ugyanis állítja, miközben csökken a bűnözés, folyamatosan növekszik az eladott fegyverek, zárak, különböző otthoni biztonsági berendezések száma.
Moore interpretációjában különböző társadalomlélektani okok, történelmi tradíciók együttesen magyarázhatják, hogy a fegyverek száma és a fegyveres gyilkosságok száma között nincs egyenes összefüggés. Míg az USA-ban évente 17 ezernél több fegyveres gyilkosság történik, addig Kanadában (ahol körülbelül nyolcmillió fegyver van az állampolgárok tulajdonában) ez a szám nem éri el a 200-at – a békésebb politikai klímának, az emberek nyitottságának, toleranciájának köszönhetően. Moore úgy jut erre a – tetszetős, bár tudományosan nem feltétlenül egzakt – következtetésre, hogy Kanadában járókelőket faggat országuk nemzeti sajátosságairól, s be-benyit otthonaikba is.
A film vissza-visszakanyarodik két ügy részleteinek, összefüggéseinek a vizsgálatához. Gyerekek által elkövetett gyilkosságokról van szó, amelyek hatásosan világítanak rá az erőszak eszkalálódására, arra, hogy valami nagy baj van az amerikai társadalommal. A Colorado állambeli Littletonban, a Columbine középiskolában 1999. április 20.-án két diák tizenkét társát és egy tanárát lelőtte, kettőt pedig egész életére nyomorékká tett. Moore érdekes – lehet, felületes, tetszetős, de azért mégis gondolatébresztő – párhuzamot von: az iskolai vérengzés éppen aznap délelőtt történt, amikor az Egyesült Államok a legnagyobb méretű bombázást hajtotta végre Koszovóban. Rendezőnk – tulajdonképpen okosan – azt a tényt is kijátssza, hogy Littletonban található a világ legnagyobb rakéta-, és repülőgépgyártó üzeme.
Flintben egy hatéves kislány gyilkol: az otthon talált fegyverrel az iskolában kioltja egy kisfiú életét. A fájdalmas tragédia hátterében súlyos családi problémák rejlenek, s egy másik Amerika képe sejlik elő, ahol egyáltalában nem kolbászból van a kerítés: az egyedülálló anya naponta sok-sok órát ingázik, éhbérért dolgozik, nincs ideje és energiája a gyerekével foglalkozni.
(Nem véletlen, hogy Flint, a rendező szülővárosa ismét képbe kerül, hiszen Amerika „Ózdja” a társadalmi nyavalyák valóságos gyűjtőhelye. Moore nagy hatású első dokumentumfilmje a Roger és én (1989) éppen arról szólt, mit jelentett a kisváros lakóinak, milyen drámai változásokat indított el, hogy a General Motors bezárta a helyi gyárát, s elbocsátott háromezer dolgozót.)
Vitairatában az alkotó sok oldalról járja körül témáját – kétszáz órányi anyagot vett fel –, villanásnyi riportokkal, rengeteg képsorral bizonyítja, archív felvételekkel illusztrálja mondandóját. Az okos, publicisztikus hangvételbe azonban – nyilván a nagyobb hatás miatt – néha fals, hatásvadász akkordok keverednek. Az elektronikus sajtó képviselőit segítségül hívva például, a Columbine két megnyomorított diákját mintegy véres kardként körülhordozva, eléri, hogy a hatalmas áruházlánc, a Wal Mart ne árusítson többet lőszert. Na, és akkor mi van? Attól mi változik meg? Igazából azonban annak a jelenetnek a vége nagyon disszonáns, amikor végre sikerül becserkészni – s mint valami ősellenséget, tetemre hívni – a nagy hatalmú Nemzeti Lövész Egyesület agg elnökét, Charlton Hestont. Mikor a híres színész félbeszakítja a számára előnytelen diskurzust, Moore utána rohan a Flintben meggyilkolt kisfiú hatalmas fotójával, majd azt leteszi a hollywoodi villa kertjében.
Egészében azonban elismerés illeti rendezőnket: okos, szellemes és – ha nem hangzik szentségtörésnek – szórakoztató filmet készített. Nem kis bátorságra vall, hogy a szeptember 11-i terrortámadás kiváltotta félelem és éberség légkörében – amikor csak tovább erősödött az erő kultusza – Moore szembe mert menni ezzel a tendenciával, s a nemzetnek és az egyénnek önvizsgálatot és önmérsékletet ajánl.
Az indulatos és szellemes filmesszét otthon és külföldön, fesztiválokon és a kritikusok 40 díjjal jutalmazták. 2003-ban az Oscart is elnyerte. Éppen azt a díjat, amellyel általában a valóság minél tökéletesebb elfedését, lakkozását szokták honorálni. Az amerikai tömegkultúra e furcsa paradoxona a bizonyság arra, hogy a rendszerkritika hogyan épül(het) be a rendszerbe. Moore azonban a díjátadást is sajátos demonstrációvá változtatta.
Ez a semmiféle tekintélyt nem ismerő, bátor művész minden lehetőséget megragad véleménye kimondására, a liberális értékrend védelmére: nemcsak filmeket készít, de alapítványt is létrehozott az alternatív média támogatására, 2001-ben pedig pamfletet írt. Az Amerikában már két tucatnál több kiadást megélt – magyarul 2003-ban megjelent – Hülye fehér ember című vitriolos humorú könyvében dühödten ostorozta a „trónbitorló” Busht és megszorító intézkedéseit, a hatalmi arroganciát, korrupciót, rasszizmust, s szarkasztikus kirohanásaiban az amerikai valósággal, súlyos társadalmi problémákkal szembesíti olvasóit sok és fontos, általa összeállított, összegyűjtött dokumentum, statisztika segítségével. 2004-ben a választáson újrainduló elnök hazugságait igyekezett leleplezni a Mike kapitány hadjárata című dokumentumfilmjében.
Az elmúlt évtizedben filmet készített többek között az amerikai egészségügyi rendszerről (Sicko), a hétköznapi kapitalizmusról (Kapitalizmus: Szeretem!), a Trump-Hillary Clinton választási kampány, s a Trump-éra pedig két filmjét is inspirálta (Michael Moore in TrumpLand, Fahrenheit 11/9)
Nem féltem Moore-t, nem marad téma nélkül.
