Jiří Menzel

A popsipecsételő

A CineFest életműdíjasa

Fotók: Déri Miklós, Orosz Péter Forrás: Jameson CineFest

(Éjszakai vetítés) Nem kellett sorban állni, azonnal kaptunk jegyet. Hozzászoktunk már a másnapba nyúló, éjszakai mozizásokhoz. Nem is a gyönyör, persze az is, de a szellem főként, éjfélkor indult útjára. Nem sokat tudtunk a filmről, amire belépőt vettünk. Hallottuk, hogy Oscar-díj, de akkor még erősen lebecsültük az Amerikai Filmakadémia döntéseit. Azért el kellett gondolkodnunk, hiszen két évvel korábban egy másik cseh film, az Üzlet a korzón nyerte el odaát a legjobb nem angol nyelvű alkotás díját. Más fesztiválokon is taroltak a csehek, bár még javában Novotny elvtárs uralgott a Hradzsinban. Csak áhítottuk az ablaknyitást, nem sejtettük, hogy alig egy év, és jön Dubček, győznek a reformerek. Szombat este volt, és tényleg semmit sem (Senki nem tud semmit – ez is egy remek cseh film volt) tudva, váltottunk jegyet a Filmmúzeum (ma: Belvárosi Színház) nézőterére. A kisregényt azért ismertük, ha más címen is, mint a film, olvasható volt a Senki sem fog nevetni címmel kiadott Legújabb cseh elbeszélők alcímű vaskos kötetben. Hrabal doktor ezzel az írásával mutatkozott be a magyar olvasóknak.

1967. április 29-én éjjel pedig egyetlen előadásban egy kölyökképű filmrendező is a vendégünk lett. Micsoda hónapot zártunk! A Thália Színházban Latinovits démonizálta a tűzoltócsaládot meg a közönséget Örkény darabjában. Az Egyetemi Színpadon a betiltott Tízezer nap szabadult ki bádogdoboz – tudják, amiben a celluloidszalagot tárolták a digitális vészkorszak előtti időkben – börtönéből. S akkor jött Hrabal, meg Menzel, és a Szigorúan ellenőrzött vonatok. Életre szóló találkozás lett belőle.

(Magyar kapcsolat) Versenyeztethetnénk a filmeseinket, ki fedezte föl őt, ki hívta először forgatni hozzánk, ki adott neki elsőként film- olykor főszerepet a rendezéseiben? Gyarmathy Lívia a befutó, aki gyors egymásutánban két jelentősebb feladatot is adott a már igen híres cseh rendezőnek 1979-80-ban. Előbb a Minden szerdán, majd a Koportos című filmjében szerepeltette vendégként. Menzel akkor már jóval túl volt, nemcsak rendezői bemutatkozásán, de filmszínészként is megállta a helyét a cseh új hullám induló darabjaiban (A vádlott, Szálloda idegeneknek, A tékozló fiú).

Kellett ez a karakter, nekünk is. Ha a szerepképmását akarnánk meghatározni, a slemil, az örök vesztes, a manapság túlontúl divatos szóval lúzernek vélt figurák megjelenítője lett. Ez jött le róla, alkatáról, külsejéről, ám aki ennek fényében óhajtotta volna beskatulyázni, nagyot tévedhetett. Aki megver egy producert (erről majd később), az semmiképp sem lehet lúzer.

Talán a Szívzűr lett a magyarországi pálya legjobb, legjellegzetesebb alakítása. Ahogy a filmgroteszk mesterségét a prágai filmesektől tanultuk – a Gyarmathy-Böszörményi rendezőpár bevallottan is a Hrabal-Menzel duót tekintették mesterüknek –, úgy a figurákat is tőlük kaptuk kölcsön. Menzel egy félnótás galambászt játszott, aki mindenáron repülni szeretne. Hát, repült is. Sőt, szárnyalt. De nem a légellenállást küzdötte le.

Aztán, igaz jóval később, színházi rendezőként is vissza-visszatért Magyarországra. Legemlékezetesebb munkája az operaházi Così fan tutte lett. Ez az a könnyedén modernizálható Mozart-remekmű, amit őskori hacukákba burkolt énekesekkel éppúgy hitelesen el lehet játszatni, mint szmokingos urakkal, estélyi ruhás hölgyekkel. A kihívások, csábítások egy-két rigorózus évszázadot leszámítva, mindig ugyanazok. Pláne, ha előássuk, mit is mondott Menzel úr a rendezői koncepciójáról, persze a mozarti sugallat birtokában. „Aki nem hűtlen, az unalmas vagy beszari.” S most azért ne tessék leesni a székről, kedves olvasó, hanem belülre pislogni, s nagyon őszintének lenni önmagához. Nem így van? Persze képmutatók minden korban akadnak – jócskán. S kevés az olyan boldognak – vagy éppen boldogtalannak – hihető személy, aki mentes a női, avagy a férfiúi bájak hatásától.

(Hrabal úr – Menzel úr) Menzel úr – mint azt egyszer kinyilvánította, a Monarchiában hisz, mármint az Osztrák-Magyar Monarchiában, annak szeretne, vagy inkább szeretett volna a polgára lenni. Azt bizony lekéste. Még Hrabal úr is, aki ugyan legjobb tudomásunk szerint nem mondott ilyesmit, csak éppen abban a naptári évben született, 1914-ben, amikor a felbomlás végleg elkezdődött. Ám mégis valahol ezen a szellemi tájon kell keresnünk a koros író és a rendező-süvölvény hosszú távú barátságának kezdetét. Úgy indult, hogy a cseh új hullám már nevet szerzett tagjai bevették Menzelt a kvintettjükbe, amit Gyöngyök a mélyben címmel Hrabal úr megfilmesíthetetlennek tűnő novellái alapján forgattak. Chytilová, Jireš, Němec, Schorm mellett ő volt a kis csapat benjáminja, azaz legifjabb tagja. A Baltazar úr halála megfilmesítésével a maga nemében páratlan írói-filmrendezői együttműködés vette kezdetét, amely mindösszesen hat alkotást eredményezett a cseh, tágabban az egyetemes filmtörténet javára.

Íme, a lista. (Szorgos Leporellóként szemlézzük a kis film-Don Juan hódító babérjait.)

Baltazár úr halála

Szigorúan ellenőrzött vonatok

Pacsirták cérnaszálon

Sörgyári capriccio

Hóvirágünnep

Őfelsége pincére voltam

Szóljon, aki hosszabb filmográfiájú író-rendező együttműködésről tud. Nem beszélve a minőségről! Mert lehet, hogy valahol Indiában, vagy más mozgókép-tömegtermelő gyártásban akad példa ilyesmire. De az ő közös munkáik közös szellemét tudta-e produkálni más alkotói duett. Igen, hallom már: Hernádi és Jancsó, vagy ha úgy jobban tetszik, Jancsó és Hernádi. De újra mondom – most a Hernádi-rajongók, ha vannak, ne figyeljenek – a minőség. Hernádi – fogalmazzunk finoman, így is lesznek sértődések – alkalmazott irodalmat művelt. Hrabal úr azonban eredeti, mindig szerethető, mindig vigaszt nyújtó, olykor a rútságot is szépségbe göngyölt irodalmat. Van, akinek ez tetszik jobban – bocsánat érte. S akkor érkezett Menzel úr, aki voltaképpen semmiféle filmes trükköt nem alkalmazott, csak tolmácsolt, „műfordított”, egyik médiumból a másikba transzponálta (hú, de szakszerűen hangzik ez) az üzenetet.

Hogy mi az üzenet?

Mondhatja erre valaki, s mondja is, ha üzenetet akarok kapni, hallani, látni, olvasni, megnézem a mobilom. És igaza lesz. Náluk, kettejük együttműködésében, nincsen semmiféle kód, nem kell semmit megfejteni. Vessék meg őket emiatt, de náluk a történet elmond mindent. Egy belső Pepin bácsi mesél – és valahogy mindig Kern András hangján hallom az „üzenetet”.

(A producerverő) Menzelnek ilyen ügye is akadt. Mára szinte teljesen elfelejtették, de a háló, a világháló nem felejt – így mi sem. Cserhalmi György is megsuhintott valakit, de ezt most hagyjuk. Menzel úr egy producert vert el. Talán megérdemelte az illető, de nézzük inkább a tényeket. Átadom a szót neki. Az Őfelsége pincéréről van szó.

„Az a producer egyszerűen a megkérdezésem nélkül eladta a megfilmesítés jogait. Ezután szisztematikusan került, de Karlovy Varyban végül összefutottunk. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, én meg úgy döntöttem, felfrissítem az emlékezetét. A sors iróniája, hogy végül visszajutott hozzám a mű.” (Forrás: NOL archívum, internet)

Egy réges-régi francia film címe villan bennem elő: Ha a világon mindenki ilyen volna.