Január 2.
Szilágyi Zsófia a cannes-i filmfesztivál kritikusi nagydíjában részesített Egy nap (2018) című filmdrámája után egy újabb napkeltétől napnyugtáig játszódó egész estés filmmel várja közönségét a mozitermekben. A történetszálat tekintve Január 2. mintegy folytatása a nagysikerű elődjének.
A világ egyik legszürkébb napjába sűrített különköltözés anatómiája olyan lélektani kérdésekre keresi a választ, mint, mikor kezdődik, és hol van vége egy válásnak? Milyen kilátásai vannak egy egyedülálló kisgyermekes anyukának ma Magyarországon? Az elfojtás tényleg az élet része kell, hogy legyen?
Szűk ez a szoba, megfojt, hogy itt maradjak
Szólal meg a fülbemászó Carson Coma dal, hogy magával rántson minket is az év egyik legszürkébb, legkilátástalanabb napjába. Január 2-át írunk, reggel 8 óra van, egy piros Peugeot parkol le egy zuglói Kádár-kocka előtt. Az autót Ági (Jóvári Csenge) vezeti. Legjobb barátnője, Klára (Konrád Zsuzsanna) már várja őt a kapu másik oldalán. A zár szorul, nehéz a be-, akárcsak a kijutás; mindez megalapozza és egyben előrevetíti a nap hátralévő eseményeinek dinamikáját. Mintha a tárgyak is azt rebegnék: “vállald a kiutat onnan, ahová egyszer Te magad kéredzkedtél be”. A művelet kisvártatva sikerül. A barátnők egy meleg ölelést követően megkezdik a költözés odüsszeiáját.
A házba lépve mintegy megfagy a levegő. Megismerjük Klára kétségbeesett anyukáját, valamint elkeseredett gyerekeit is: a kisiskolás Boldit és a 2-3 év körüli Lilit, akik pontosan érzik, hogy az otthonnak hitt élettér dobozokba préselésével valami végérvényes változás vette kezdetét. Hol a küszöbről, hol a gyerekek mellől a darabjaira esett, végtelenül szomorú Áron (Pallag Márton) is visszanéz ránk, aki szótlanságával és passzivitásával próbál tiltakozni az elkerülhetetlen valóság ellen.
A szemtanú szemén keresztül
Klára és Áron el-, és egyben leválását Ági szemszögéből kísérjük végig. A történet “révésze” és egyben szemtanúja egy szótlan, mégis végtelenül támogató, mély érzésű, nem ítélkező barát, aki mindamellett, hogy szinte szó nélkül – a nap minden testi-lelki terhével együtt – végigrobotolja a költözést, saját veszélyben lévő párkapcsolatát is újradefiniálja. A nap monoton, de annál nyomasztóbb történéseinek hatására magánéletének katartikus pillanatai: párjával folytatott korábbi veszekedések során elejtett, odavágott vagy épp elhallgatott szavak új, eddig nem ismert megvilágításba kerülnek.
A pokol bugyraiban keringve
A világ két végpólusa – a zuglói Kádár-kocka és a 8. kerületi egyszobás bérlakás – között a barátnők összesen hétszer fordulnak meg. Klára “korábbi” életének, valamint házasságának lelki és fizikai maradványai ez idő alatt egy homokóra porszemeihez hasonlóan folynak át egyik élettérből a másikba. Felmerül a kérdés: vajon elegendő-e egy léleknek hétszer megmártózni a pokolban ahhoz, hogy meglássa a kiutat az átlag közép-kelet-európai valóságból?
A fordulók és a nap előrehaladtával megismerkedünk a passzív, rend és tisztaságmániás anyóssal; a szerető, mindenben támogató apóssal; Klára bátyjával, Áron barátjával, valamint egy nem feltétlenül kellemes személlyel is. A kényszeresen nevetgélő, és állandóan duruzsoló Károlyt nézőként is nehéz elviselni. Karaktere azonban az az archetípus, akivel majdnem minden önbizalomhiányos nő összeakad egy szakítás vagy elválás után. Ő az a láncszem, aki kitölti az átmeneti űrt a hézagok között. „Sosem hiányzik Károly, ha nincs velem, de vele lenni jó”- ismeri be Klára is.
A hét forduló során nemcsak az öreg, telezsúfolt Peugeot járja körbe-körbe a pokol bugyrait; a különböző események folytonos ismétlődése: a veszekedések, a beszorult zárak, a melankolikus zene Klára kilátástalanságáról szóló monológjai alatt, a hetedik kerületi fasor kérdése, a szóban forgó Carson Coma dal fel-fel hangzása mind keretet és ritmust kölcsönöznek Szilágyi Zsófia filmjének.
“Én nem így képzeltem el a rendet…” (J.A.)
Január 2. a válás bemutatásán túl egyben társadalomkritika is. Alapkérdései: mi vár egy nőre a válás után, vagy milyen kilátásai vannak egy egyedülálló nőnek két kisgyerekkel? Egyszobás lakás a 8. kerületben, kanapén alvás a gyerekekkel egy szobában, konyhában dolgozás: ez lenne az? A melankolikus hangulaton, az új albérlet beázott mennyezetén, a szinte fullasztó szűkös tereken, vagy az ország egészségügyi helyzetén a két barátnő szarkasztikus humorral próbál felülkerekedni, így nem meglepő, hogy olyan kiszólások kapnak helyet a filmben, mint például: „Ide jártam terhesgondozásra (…) Gondolom, a doki volt vagy 80 éves.”
A film színvilágát régies, fakó színek jellemzik, ami melankolikus hangulatot kölcsönöz a műnek. A homályos jelenetek, a profilból vagy hátulról vett snittek mind segítenek abban, hogy végig szemtanúk maradjunk. A gyakran s egyben gyönyörűen alkalmazott aranymetszés szerinti tagolás azonban mindig segítségünkre van, és egyben emlékeztet is, valójában kin/min van a fókusz.
A néző dolgozzon
Január 2. a várttól eltérően nem ad válaszokat alapkérdéseire, meghagyja, hogy a néző magában kutasson kutasson tovább; sőt, a film maga mondja ki: “Ez még nem a vége. Nem.” A 88 perces filmdráma nem csak a magyar nézőket dolgoztatja meg, könnyen olvasható és értelmezhető feliratozásának köszönhetően lehetőséget teremt arra, hogy más nemzetek filmkedvelői is megismerjék egy átlag magyar nő kilátásait, valamint mérlegre tegyék volt és jelenlegi kapcsolatuk értékeit.
