Egyetlen hosszú beállítás

|

Jancsó-filmkockák

„Forgatni? Itt ordítani kell.”

Jancsó Miklós 1921-2014         Fotó: Wikipédia

Pécs, 2005. Őszi illatok a Széchenyi téren sebtében felhúzott   sátor alatt. Egy kvietált filmrendezővel álldogálok a nosztalgia-filmszemle megnyitóján. Miki bácsi beszél, megnyit. 40 év! Negyven éve volt az első pécsi szemle. Utazunk vissza az időben. Ők akkor is itt voltak már, a Szegénylegényekkel és az Iszonnyal. Én meg az iskolapadból kikerülve a sebeimet nyalogattam, mert nem vettek föl a Bölcsészkarra. Hirtelen H. Gy.-hez fordulok. „Ő negyven év múlva is itt lesz.” Néz rám, döbbenten. Látom, most sikerült végleg kizavarni a délutáni szieszta álmát a szeméből.

***

Az első találkozás, 1965-ben. Egyetemi Színpad: a premier előtti vetítés után kitesznek egy kopott asztalt a bársonyfüggönnyel eltakart vászon elé. Még nincs világsiker, még nincs a Szegénylegények, még nem cikizi a kabaréhumor a negyvenes, homlokba hulló frizurát viselő szerzői filmest. Mert Jancsónak ez a filmje a legszerzőibb alkotása (meg Hernádié). Így jöttem. Így jöttek, nemcsak ők ketten, hanem az új raj, filmrendezők csapata – „számunkra legfontosabb a film” –, akik komolyan hitték a jelszót. Egy ideig szentírásnak vette mindenki. Állami hivatalnokok, pénzosztók, közönség, főként a fiatalok.

Méregetjük egymást. Ő a színpadról, mi, a közönség, odalentről. Pedig ha valaki, ő igencsak utálja a fentről megmondó ember szerepét. Másként is szólt ez a film, mint a már feltűnést keltő elődje, az Oldás és kötés. Annyit már értettünk, hogy ez az alkotópáros, a rendező és az írója, letettek valamit elénk, talán közös munkálkodásuk legszemélyesebb eredményét. Később beköltözött velük a magyar történelem a filmvászonra; fütyültek már az önéletrajziságra.

***

Tizenkettő, harmincegy, harmincnégy, nyolcvannyolc, százötven.

Miféle számsor ez? Ötös lottón csak négyet lehetne megjátszani belőlük. Különben is, nem emelkedő, hanem csökkenő sorrendben van értelmük az időben.

Így: 150, 88, 34, 31, 12.

Címek is tartoznak hozzájuk, Jancsó-filmek címei.

Szegénylegények
Csillagosok, katonák
Csend és kiáltás
Fényes szelek
Sirokkó

Egymást követő évek Jancsó-művei. Öt esztendő öt filmje. A rejtélyes számsor jelentése a rendező életművét behatóbban ismerők számára könnyen megfejthető. A Szegénylegények (leánykori nevén: Nehézéletűek) még százötven beállításból állt, a Sirokkó már csak tizenkettőből. A tízperces snittek filmje. Nem anekdota – valóság. Forog a kamera, megy a jelenet. Kozák Andrást az elején belefotografálták, kimegy a képből, és nagyon fázik, kemény mínuszos tél van; elsétál a büfébe, kér egy fél vodkát, megissza, aztán kisvártatva visszamegy a felvételbe, beáll a jelbe, s mire a kamera megint odaér, felmelegedve mondja a szövegét.

***

Az ész csele. Forog a Csillagosok, katonák 1967-ben. Szovjet koprodukció. Évfordulós film: a NOSZF ötvenéves. Szükség lenne némi ráncfelvarrásra. A stáb odakinn, Kosztromában, Moszkvától kb. négyszáz kilométerre dolgozik. Rohamtempóban, Jancsó-stílusban működnek. A kötelező napi adag többszörösét veszik fel (a hosszú beállítások egyik előnye), s rögtön küldik a budapesti laborba a kész anyagot. Mire a moszkvai elvtársaknak eszébe jut, hogy a magyarok, azaz a vegyes stáb körmére kellene nézni, ők már túl vannak mindenen. Néhány pesti, stúdióbeli díszletben készülő jelenet van még hátra, no meg a vágás, az idehaza. Nincs mit cenzúrázni.

Aztán bemutató Pesten, s bemutató Moszkvában. A magyar kritikusok nemigen mernek kötekedni. Az internacionalizmust nem merik bírálgatni, így Jancsót is békén hagyják. Díszbemutató odakinn. Meghajlás a film előtt, aztán az alkotókat, Jancsót, Somló Tamás operatőrt meg az ott lévő többi magyart a bankettra fuvarozzák. Sűrű vodkatöltögetés, sok-sok pohárköszöntő.

Végül befutnak a fő-fő elvtársak a moziból, talpig egyenruhában, fülig kitüntetésekkel dekorálva. Lelkesek, szorongatják a rendező mindkét kezét. Elmaradhatatlan csókok. Már-már kínos a jelenet. „Elvtársak! Köszönjük. Minden így történt” – szól hálásan az egyik díszegyenruha. Mire Somló Jancsó fülébe súgja: – Te, ez nem a mi filmünket látta.

Így is van. A szovjetben vetített verzió bő negyedórával rövidebb, mint a magyar. Lehet ellenőrizni, mindkét változat rajta van a hazai DVD-kiadáson. Ami egyébként csoda, hogy megjelent. 1990 után ugyanis bolsevik filmnek lett elkönyvelve a Csillagosok…

***

Cannes bukásai. Képzeljük magunkat az 1966-os fesztivál nézőterére. Éppen jubilálnak: húsz éves a seregszemle. Az ünnep tiszteletére meghívták az előző évtizedek jelességeit. A zsűri tagjai a korábbi évek zsűrielnökeiből kerültek ki. Az elnök pedig a legszebb éveiben járó Sophia Loren. S akkor egy este, már a második héten bemutatnak egy magyar filmet. Utoljára egy bő évtizede vetítettek itt olyan magyar filmet, amelyik elismerést kaphatott volna, de csak Truffaut (akkor még csak kritikus) írt lelkesen a Körhintáról. Idegesítő mű a Szegénylegények. Fekete kendős öregasszonyok ácsorognak fehérre meszelt házfalak körül; a férfiak fejére csuklyát húznak, s vállig érő kuckókba zárját őket. Ugyan, ki érti ezt?! A kamera meg mintha vitustáncot járna körülöttük. Késő este van. Alszik a zsűri, és Sophia az életben is nagyon szép.

Szegénylegények

A világsajtót másnap bejárja a hír: különös erejű remekművet vetítettek előző este a fesztiválpalotában. Esélye van a nagydíjra. A ’66-os Arany Pálmát mégsem Jancsó kapja. Egy cukros művészkedés viszi a bankot, Claude Lelouch, a „giccs artistája” (Bikácsy Gergely telitalálata) a fesztiválgyőztes.

Sebaj. Általában még a legnagyobbak sem a legjobb filmjükért kapják a Pálmákat, Medvéket, Oroszlánokat. Aranyból persze. Jancsó még ötven sincs, túl fiatal. Majd legközelebb. Két év múlva el is jön az a legközelebb. ’68 május – szép remények tavasza. A Csillagosok, katonák az egyik magyar versenyfilm. A jósok szerint előre oda lehetne adni neki a nagydíjat. (Az előző évben is kiválóan szerepeltünk: Kósa Tízezer napja elhozta a zsűri különdíját.) A végét minden hazai filmbarát jól tudja. Félbeszakad a fesztivál, a kontesztáló rendezők, élükön Godard-ral, Truffaut-val, Louis Malle-lal a szó soros értelmében összehúzzák a függönyt.

Jancsó Miklóst évek múlva kárpótolja Cannes, egy kevésbé nagyszerű mozgóképéért.

***

Yvette néni, Miki bácsi. Ők szólították így egymást egy soron lévő Filmszemle egyik rendezvényén. A Millenáris átalakított gyárcsarnokának galériáján ültünk, jócskán két évtizeddel ezelőtt. Könyvbemutatóra vártunk, Yvette asszony valamelyik akkortájt megjelent új kötete színesítette a mustra programját. A nénizés-bácsizás nem volt minden alapot nélkülöző; ketten együtt lehettek már vagy százötven évesek. Na de a szellem, a szellemük – az együttvéve sem lehetett negyven esztendős. Felsóhajtottam: ha én ilyen maradnék az ő korukban!

Még kér a nép

Időformák – most már emlékszem, ez volt Bíró Yvette kötetének címe, 2005-ben jelent meg. Jancsó Miklós neve csak egyszer szerepel benne. Annál többet viaskodhattak egymással, ha Yvette néni volt Miki bácsi dramaturgja. Előfordult ez egy párszor. Fényes szelek, Sirokkó, Égi bárány, Még kér a nép – a nagy korszak, Jancsó nagy korszakának csúcsai. Sajnálom, hogy nem volt nálam kismagnó azon a februári délelőttön. Így csak az emlék őrzi a diskurzust. Amikor két vívó áll szemben a páston. Töviről hegyire ismerik egymás stílusát, szokásait, még a másik szeme villanását is. Edzettek, tudnak minden fortélyt. Győzni azonban egyik sem akar, csak játszani, de azt nagyon. Szúrnak egyet, a másik védi, visszaszúr, az is hárítva lesz. A közönség pedig hallgat, álmélkodik. Így is lehet?

A szellem nem öregszik.

***

Tatabányai lány. Mi ez a cím? Hogy kerül ide, kérdi a nem eléggé tájékozott olvasó. Ha látta is A lámpást…, az első Kapa-Pepe darabot, nem emlékszik az alcímekre. Pontosítsunk. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című 1999-ben forgatott Jancsó-opusz egyik epizódjának a címéről van szó. Egyébként egy Záray Márta énekelte sláger vagy nem-sláger címe is (szövegíró: S. Nagy István). Tisztelet nekik, az énekesnek és a dalköltőnek, de most nem érdekesek, nem ők az érdekesek.

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten

Mucsi és Scherer a Lánchíd tetején. Így már megvan? A két bohóc-zseni és a magyar rendszerváltás. Aztán még párszor újra, a folytatásokban, ha jól számolom hatszor egymás után. Vagy tévedek? Akkor is rekord. Wagnernek csak tetralógiára futotta, Lawrence Durrell is csak négy betétregényt írt Alexandriáról. De ez Pest. Nem is Pest, s nem is Buda. Haláltánc a Duna fölött, amelyben senki nem hal meg, csak élőhalottak lesznek, leszünk mindnyájan. Aki ezt látta, látta a többit is, a teljes Jancsó-hexalógiát. Jegyezzük meg, elő a lemezt, az ezüstkorongot, be a lejátszóba, aztán sírás és nevetés. Inkább sírás. Jönnek a sírásók a Kerepesiből.

***

Magyarország, 2011. Egy szabálytalan szkeccsfilm. Miért, van amelyik szabályos? Egy rendezői csapat, tizenegy alkotó búcsúzik egy filmtörténeti korszaktól. Mindegyik részvevő beletesz valamit, önmagából. A középnemzedék: Török, Pálfi, Fliegauf és mások. Az utolsó szó Jancsó Miklósé. Egy táncoslány pörög-forog egy bontásra ítélt nyomortelepen. Miki bácsi ül és néz. Kapáék sehol, Hernádi a temetőben. A lány abbahagyja, talán kifáradt. Mindenesetre a rendezőhöz lép. Kérdez.

„Nem forgatunk?”
Miki bácsi kissé tűnődik, majd nagyon határozottan válaszol.
„Forgatni? Itt ordítani kell.”

Ennyi.

Jancsó Miklós a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: