Itt az új akciócsoda

|

Mission: Impossible – Utóhatás

A Mission: Impossible – Utóhatás egy igazi akcióbravúr, Tom Cruise kaszkadőr- és akcióhős-karrierjének megkoronázása, amit az előzetes sajtóhírekkel ellentétben mégsem jogos a Skyfall-lal vagy A sötét lovaggal egy lapon emlegetni.

Tom Cruise

Különleges filmsorozat a Mission: Impossible, ami minden egyes részével képes magasabbra rakni a lécet – majd lazán megugrani azt. Brian De Palma 22 évvel ezelőtt még hitchcocki kémthrillerként gondolta újra a ’60-as évek sikeres tévésorozatát, de az őt követő rendezők, a hongkongi akcióbalettjeiről híres John Woo és a végtelenségig csavart rejtélynarratívák mestere, a Lostot is jegyző J.J. Abrams már a grandiózus akciózsáner irányába tolták el a franchise-t, ami egyre inkább a James Bond-sorozattal kezdett versenyezni. Tizenpár évvel később pedig megértük azt is, hogy Tom Cruise lekörözte a 007-es ügynököt: 2018-ban már nem James Bondé, hanem Ethan Hunté az első számú szuperkém-franchise, amelyik látványban, rendezésben, izgalmakban köröket ver a Skyfall-lal csúcsra ért, de azóta kifulladni látszó Bond-szériára. Ehhez persze kellett, hogy a Mission: Impossible minősége ne ingadozzon úgy, mint a Bond-filmek esetében, és az is, hogy a részről részre lecserélt rendezők mindig új stílust és friss lendületet adjanak a filmsorozatnak (az animációfilmes Brad Bird inkább önironikusan szórakoztatott a Fantom protokollban, míg Christopher McQuarrie a borongósabb, hitchcocki gyökerek felé kormányozta vissza a franchise-t a Titkos nemzetben). De még inkább szükség volt arra, hogy elszaladjon a ló a digitális filmkészítésre rákapó Hollywooddal, és a számítógépes effektek túladagolásával kiöljék a valódi tétet az akciófilmekből. Hiába lehet ma már mindent megoldani digitálisan, ha az súlytalannak érződik, mert semmibe veszik a gravitációt, és mindenen, ablakon, ajtón, falon túl könnyen törtetnek át a sérthetetlen szuperhősök.

Tom Cruise trükkje ezzel szemben az, hogy minden kaszkadőrmutatványt maga csinál – és rendre olyan mutatványokat választ, amit józan filmsztár, vagy egy testi épségét féltő színész nem tenne. Cruise valóban megmászta egy tapadókorongos kesztyűvel a világ legmagasabb épületét, a dubaji Burdzs Kalifát a Fantom protokollban, és valóban felkötözte magát egy repülőgép oldalára a Titkos nemzetben – a digitális trükköket minimálisra szorító rendezés pedig olyan torokszorító feszültséget csomózott így a torkunkba, amit a mesterkéltnek ható digitális képek nem tudnának. Ha pedig innen közelítünk, és azt tesszük mérlegre, milyen merész és mennyire látványos húzásokkal képeszti el a nézőjét az 56 éves filmsztár, az Utóhatást nyugodt szívvel megszavazhatjuk nemcsak a Mission: Impossible-filmek, de a zsáner egyik legjobbjának is. Lenyűgöző az a technikai profizmus, ahogy a hollywoodi sztár 8000 méter magasból ejtőernyős ugrást hajt végre, vagy éppen a kasmíri hegyek között szlalomozik a helikopterével – a géptestre szerelt kamerák pedig folyamatosan emlékeztetnek minket, hogy igen, az ott a híres színész, aki majdnem nekicsapódik a havas hegycsúcsnak, és ő az, aki több ezer méter magasban zuhanva küzd az oxigénpalackjával.

Az Utóhatás azt teszi, amire a mozgóképet száznéhány éve kitalálták, és lépten-nyomon elámít, elképeszt. Pedig nincs új trükkje, nem vezet be a hollywoodi akciózásba új harcművészeti stílust, mint a Bourne-trilógia az inosanto lacostét, de a párizsi férfivécében lezavart párharc mégis olyan elemi erővel passzíroz a székbe, ahogy Tom Cruise és a Supermanként ismert Henry Cavill lezúzzák a falat, a fürdőt, és a tükröt, majd egy vízcsővel felszerelkező ügynökkel kezdenek párbajozni, hogy ahhoz valóban nem túlzás úgy nekigyürkőzni, mint Cavill teszi, akinek szó szerint újra kell töltenie az izmait a bunyóhoz. A Titkos nemzet után az Utóhatást is író és rendező Christopher McQuarrie úgy képes elsöprő dinamikát kölcsönözni az akciójeleneteknek, hogy közben a példaképeire is kikacsint, és a Párizsban zajló motoros üldözéssel egyszerre idézi meg A Bourne-rejtély szűkutcás hajszáját és A francia kapcsolat E/1-perspektívából filmezett, szintén nyaktörő üldözését. Máskor meg a Mission: Impossible-filmek közötti kapcsolódási pontokat vastagítja meg, és a filmvégi helikopteres hajszával vagy a stúdiódíszletben előadott átveréssel az első filmre kacsint vissza. Az Utóhatás egyébként is olyan érzést kelt, mintha a legelső Mission: Impossible noiros hangulatát és felsrófolt kémfilmes fordulatait keresztezték volna a Titkos nemzet akciócsodájával, és így mind az atmoszféra-, mind a feszültségteremtést a csúcsra járatja.

Henry Cavill, Tom Cruise és Rebecca Ferguson

A történet egyébként ott folytatódik, ahol a Titkos nemzet abbamaradt, és a Mission: Impossible-szériában már ez is újdonság, hiszen eddig teljesen különállóak voltak az egyes részek. De ez még nem jelenti azt, hogy jelentősen javítottak volna a sztorin, ami ugyanazt a lebutított (és aktuálpolitikai felhangoktól mentes) narratívát adja elő a globális terrorizmusról, mint bármelyik Zs-kategóriás akciófilm. Az Utóhatás is a Mission: Impossible bejáratott toposzaiból építkezik: megint világrendet döntenének elszánt terroristák, akad áruló a CIA soraiban, és a veszélyes femme fatale szerepébe ragadt Rebecca Fergusonról most sem lehet sokáig eldönteni, hogy barát-e vagy ellenség. De Christopher McQuarrie, az első rendező a franchise történetében, aki két részt is levezényelhetett, újfent sajátos stílussal egyéníti a filmet: a minimalistán pulzáló, gyakran törzsi dobokat használó zene, a remegő kézikamerázást mellőző, gyönyörűen követhető akciók, vagy a képbe beverő és vízszintes csíkot húzó, erőteljes háttérfények használata markáns és élvezetes külcsínt kölcsönöz az Utóhatásnak. Jó látni, ha egy rendező még egy blockbusterben is ügyel rá, hogy vizuálisan is megfogalmazza, amiről a filmje szól, és fontos – az első rész óta nem tapasztalt – szerepet osszon például a sötétségre, vagy a Tom Cruise arcát szétszabdaló fénycsíkokkal jelezze: itt majd a sérthetetlen akcióhősnek is szét kell szakadnia, és lemondani valamiről, ami fontos számára.

Rebecca Ferguson

Az Utóhatás végül csak ezen a fronton, a drámain vall némi kudarcot, bepillantása ugyanis Ethan Hunt magánéletébe nem tartalmaz meglepetéseket. McQuarrie nem meri meglépni azt, amit Sam Mendes a Skyfallban, vagy Christopher Nolan a Sötét lovag-trilógiában, és nem komplikálja a makulátlan erkölcsű karakterét, nem néz a személyisége mögé, nem fejti fel a kényszeres világmentő pszichológiáját. Az említett filmek azért válhattak klasszikussá, mert újraértelmeztek egy fontos popkulturális figurát, amikor vagy pszichológiailag megalapozott karakterportrét közöltek róla, vagy aktuálpolitikai gellert adtak a történetnek (A sötét lovagot például nem túlzás a Bush-kormány politikája és terrorizmus elleni háború allegóriájaként nézni). Az Utóhatás ezzel szemben marad a színtiszta eszképizmusnál, és azon belül is inkább az ezerszer látott dramaturgiai megoldásokhoz nyúl: főhősének például ugyanazt a személyes tragédiát adja, mint az amerikai zsarufilmek bármelyik utcai rendőrnek, akinek választania kell a családja és a munkája között. Ethan Hunt így továbbra is egy semleges, jellegtelen figura marad, akit nem éltet más, csak hogy rács mögé dugjon pár rosszfiút – és közben bemutasson jó néhány, hajmeresztő kaszkadőrmutatványt.

Hunt a mindenféle sallangtól megfosztott, karakternek sem igazán nevezhető akcióhős megtestesülése, aki akciósztárnak viszont valóban elsőrangú. Az Utóhatás után ezt már senki nem vitathatja – még Daniel Craig sem, akinek hatalmasat kéne villantania ahhoz, hogy felülmúlja Tom Cruise bűvészmutatványát a jövőre érkező, 007-es hattyúdalában. És ha utána megint az a találgatás-cunami fogja uralni a napisajtót, hogy vajon ki ölti magára James Bond öltönyét, nekünk lenne egy tippünk, hiszen Ethan Huntnál jobb szuperkém manapság úgysem dolgozik a piacon.

A Mission: Impossible – Utóhatás a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: