Szemfényvesztők 2
Nem több mint egy látványos, de tartalmatlan showműsor.
Ha a két film egy-egy bűvészmutatvány lenne, és az első részt hasonlítanánk a Houdini-féle szabaduláshoz, akkor a másodikat azonban sajnos nem értékelhetjük többre egy itt a piros, hol a pirosnál. Ami a látványos bűvésztrükköket illeti, azokban itt sincs hiány, ahogy kivitelezésükre sem lehet igazán panaszunk. Csakhogy ami az első filmet illeti, ezek a trükkök igazából egy izgalmas hátteret, keretet adtak a filmnek, a bűvészvilág porondra léptetése csak a fűszer volt, nem az „alapanyag”, itt pedig minden más, ami az első részben olyan káprázatosan összeállt és olajozottan működött, hiányzik a történetből: a folytatás sajnos nem lesz több mint egy látványos, de tartalmatlan showműsor.
Nem a bűvésztrükkök leleplezésén van tehát a hangsúly, az csak a szórakoztatás – a figyelemelterelés, ami pedig az igazán fontos, az az, amit a szereplők rejtegetnek, és annak a központi kérdésnek a lényege: hogy ki áll a háttérben és milyen szándékból mozgatja a szálakat? Épp a titoknak a lebegtetése, leleplezése és fenntartása az, ami igazán érdekessé, csavarossá és izgalmassá tette az első történetet, ahol úgy működik a dolog a rejtélyt illetően, akár egy jó Agatha Christie-regényben: szép lassan mindenki gyanúsnak tűnik, kivéve az igazi tettest. Itt azonban már lehullt a lepel, a nagy kérdést sok kis kérdés váltja fel, szétesik, széttöredezik az egész. A négy lovas egy kicsit kapkod, egy kicsit figyelmetlen és egy kissé felelőtlen is: akárcsak a film készítői, s míg az előbbiek tudnak szépíteni, az utóbbiak sajnos nem. Nem tudnak elég hiteleset, valami valóban megdöbbentőt és érdekfeszítőt mutatni. A zárás pedig erőltetett és hiteltelen.
A történet szerint a négy lovas türelmetlenül várakozik a színfalak mögött, mert már egy éve rejtőzködniük kell, mire végül vezetőjük, Dylan (Mark Ruffalo) újra összehívja őket. Ám a főnök nem volt elég szemfüles: a hosszú bosszúhadjárat végeztével elkényelmesedett, és ahelyett, hogy egy újabb gonosztevőt leplezne le, saját magát és a lovasokat sodorja bajba.
A látványos visszatérőshow csúfos kudarcba torkollik: az egész világ megtudja, ki is ő valójában, Jack Wilder (Dave Franco) álhalála is kitudódik, a négy lovasnak pedig menekülnie kell. Azonban elrabolják őket, és Makaóban térnek magukhoz, ahol új megbízást kapnak. Nincs más választásuk, minthogy kidolgozzák és végrehajtsák a kapott feladatot, hogy közben kiterveljék, hogy járjanak túl annak eszén, aki idáig juttatta őket.
Aminek itt van hitele, ami jól megy itt, az a gonoszkodás. Még ha a végén kicsit el is rontják, némileg ki is herélik, azért beláthatjuk, hogy Daniel Radcliffe felnőttként Harry Potter után Voldemortot is tökéletesen el tudná játszani egy feldolgozásban. Nagyon jól alakít a különc zseni-pszichopata milliárdos szerepében, és ha mostanában elhangzik majd a neve egy beszélgetésben, nekem már biztos nem a varázspálca, hanem a filmbeli nyitójelenete: a mezítlábas, kártyázós-bénázós belépője jut majd az eszembe. Ő hozza a legmagasabb szintet a színészi játék terén, míg a többiek kicsit sajnos beleásítanak az egészbe.
Hiába a nagyon tehetséges színészek három generációja, ahogy a lovasok túl sokáig voltak árnyékban és így egy kicsit figyelmetlenek, ellustultak lettek, addig a stáb az első nagy siker fényében tett így: mintha mindenki úgy gondolná, hogy nem kell itt beletenni apait-anyait, csak az első sikert kell meglovagolnia. Így a karaktereket megformáló színészek az első részhez képest lagymatagok, ami a leginkább talán Jesse Eisenberg esetében szomorú, aki saját korosztályának egyik legsokszínűbb, legtehetségesebb színésze. Közvetlenül a Lex Luthor karakterének vitatható megformálása után most bántó módon leszerepelt.
A történet cselekménye szerint a négy lovas kezdeti kudarca mögött az áll, hogy nem megy nekik az együttműködés: sajnos ez a színészekre és nem csak az eljátszott karakterekre is igaz. Nem csak külön-külön, de együtt sem mutatnak valami jól a vásznon: Az első részben hibátlanul működött a kémia, passzolt egymáshoz a négy lókötő, aminek a sava-borsát a brillírozó szópárbajok, játékos kötözködések adták. Itt a kötözködő jelenetek ellaposodtak, s velük együtt az igazán humoros elemek száma is megcsappant.
Ez a négyes fogat nem az a négyes fogat a szó szoros értelmében sem. A női lovas kényszerű lecserélése sem tett jót a filmnek, igazából az új színésznő, Lizzy Caplan szeleburdisága gyakorta csap át idegeskedő ripacskodásba: az első részben is mindenki kicsit dinka volt, ez jól is áll nekik, ehhez képest az új lovas, Woody Harrelson gonosz ikertestvérével egyetemben fájdalmasan harsány, idegesítő karakter lett. Ami Caplant illeti, mélypont itt a csipetnyi romantika, pedig egykor annak is ismerték a készítők a receptjét: az első részben remekelő Isla Fisher és Eisenberg közötti szórakoztató évődést illetően.
Aki tehát igazán jó szórakozásra vágyik, nézze meg inkább az első részt újra, aki pedig arra kíváncsi, hogy milyen ez a bűvészvilág valójában, ha eddig kihagyta, most pótolja be a Tökéletes trükk címmel futó és a Houdini életéről szóló film elfogyasztását, házilag.
A Szemfényvesztők 2 a Magyar Film Adatbázison
