Isten kegyelméből
François Ozon filmje fontos továbbgondolása lehetett volna a katolikus egyház botrányainak, de csak arra ébreszt rá, hogy ma már semmi megdöbbentő nincs abban, hogy léteznek pedofil papok.
A katolikus egyház pedofilbotrányai már évtizedek óta terítéken vannak, de igazán komoly fordulópontokhoz csak az elmúlt egy év során érkeztünk, gondolva akár Ferenc pápa reakcióira, akár a már Lengyelországban vagy hazánkban is megkezdődött a szembenézésre. (Egy idén májusban bemutatott lengyel dokumentumfilm már a megjelenés heteiben tízmilliós nézettséget ért el.) François Ozon a Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medvével díjazott műve ebből a szempontból nem is érkezhetett volna jobbkor, ugyanakkor éppen a téma túltárgyaltsága miatt is bizonyul kevésnek.
Az Isten kegyelméből persze tisztában van azzal, hogy 2019-ben a pedofilügyek borzalmait, az egyház bicskanyitogató tagadását kihangsúlyozni már meghaladott dolog (ezt a tudatot jól jelképezi, hogy az egyik jelenetben a falon láthatjuk is az ezt a témát hibátlanul kidolgozó Spotlight – Egy nyomozás részletei plakátját), ezért elsősorban inkább az áldozatok lélektani folyamataira fókuszál. Három főszereplőnk, Alexandre, François és Emmanuel mind felnőttként néznek szembe azzal, hogy ugyanaz a pap gyerekkorukban molesztálta őket, a három férfi pedig egészen eltérő módon éli meg ezt a traumát, és másképpen vágynak elégtételre is.
A jól szituált családapa Alexandre (Melvil Poupaud) kimeríthetetlen jóhiszeműséggel kezdi felgöngyölíteni saját ügyét, és még a másik fél sokadik gerinctelen húzása után sem hajlandó odacsapni az asztalra, nehogy kár érje szeretett egyházát. A forradalmár lelkületű François (Denis Ménochet) viszont éppen, hogy az egész katolikus intézményrendszerrel leszámolna, Emmanuel (Swann Arlaud) számára pedig már önmagában az kihívás, hogy ne törjön ki rajta egy pánikroham, amikor a múlt újra előkerül.
Főhőseinket azonban nem egyszerre, hanem egymás után ismerhetjük meg, ami hatalmas öngól a film részéről: emiatt nemcsak többször leáll és újraindul a cselekmény, de a karakterek hozzáállásának, küzdelmének eltérő jellege is csak a játékidő végére hangsúlyozódik ki. Ráadásul a forgatókönyv éppen a drámai szempontból legkevésbé izgalmas Alexandre-nek szenteli a legtöbb időt a sokkal ellentmondásosabb François és Emmanuel karaktere helyett.
Az Isten kegyelméből pedig sajnos eleve nem túl magával ragadó alkotás. François Ozon noha éppen erotikától fűtött, provokatív darabjairól vált híressé, legújabb rendezése látványosan kerüli a sokkoló részleteket, sőt kifejezetten száraz, már-már dokudrámákat idéző stílusban készült. De míg az abszolút ízléses döntés, hogy a rendező a múltbeli esetekre csak finoman utal, a jelenben zajló történések módszeresen realista stílusa már sokkal keményebb diónak bizonyul nézői szempontból.
A film például sokszor egyszerű felolvasóestbe fordul: bizonyos szakaszaiban a szereplők különböző leveleit halljuk, eközben pedig változatos vágóképeket láthatunk mindennapi életükből, ami nem éppen a legjobb kifejezése a bensőjükben dúló küzdelemnek. És általánosságban is kijelenthető, hogy az Isten kegyelméből inkább a főhősök küzdelmének mechanikájával van elfoglalva, mint lélektani folyamataikkal.
Ozon tehát hiába nem száll a Spotlighttal versenybe, teljesen mégsem tudja megállni, hogy a traumafeldolgozás folyamata mellett ne szörnyülködjön egy kicsit a katolikus egyház bűneinek súlyosságán és kiterjedtségén. E tekintetben akad egy-egy sziporkázó húzása a műnek, például az ügyben besározódó bíboros címadó elszólása, és az is tény, hogy a szereplők személyes sorsaiból is kialakul egy-egy erős pillanat, de végeredményben az Isten kegyelméből elveszik a téma rengeteg aspektusa között.
A lényeg mégsem ez, hanem hogy ez a film egy jó 5-10 évet késett, de még akár két esztendeje is sokkal nagyobb hatású mozinak bizonyult volna. Vegyük például az idén tavasszal hatalmas port kavart Neverland elhagyását, amely Michael Jackson áldozatain keresztül négyórányi könnybe és szörnyűséges részletekbe fúló interjúrészlet által mutatta meg, hogy hogyan működik egy ilyen abuzív viszony, és hogyan képes ezt valaki felnőttként maga mögött hagyni – hiába próbálkozik az Isten kegyelméből is valami hasonlóval, ilyen előképek mellett nyilvánvalóan labdába sem tud rúgni.
François Ozon legújabb művét igazán dicsérni és bántani sem lehet: vitathatatlan, hogy tisztességes munka, amelynek megvannak a maga értékei, miközben kissé szétszórt is és több tekintetben is túlvállalja magát. Viszont minden bizonnyal hónapokon belül el fog tűnni a süllyesztőben, amit ez az alkotás mutat és megfogalmaz, az 2019-ben már nem elég a döbbenethez, érzelmek kiváltásához és a pedofilügyekről folyó diskurzus előmozdításához.
Az Isten kegyelméből a Magyar Filmadatbázison
