Az Éhezők Viadala – A kiválasztott II.
Az elnyújtott rétestésztaszerű izé alatti szunyókálásból, bambulásból az ember néha felriad és kalapáló szívvel a szék karfájába vájva körmeit visszafojtott lélegzettel mered a vászonra.
Itt a vége, fuss el véle, lezárult egy új sikerszéria adaptálása: Pánem népének nem kell többé rettegnie régi és új zsarnokok diktatúrájától, Jennifer Lawrence, akarom mondani Katniss Everdeen pedig sarokba hajíthatja a poszátás kitűzőt, s kivonulhat végre a reflektorfényből. Ő ezt a történetet roppan hatásosan és elegánsan zárja le. Kár, hogy a film készítői a nyomába sem érnek e tekintetben.
Mindaz, ami a vásznon jól működhet az Éhezők viadala trilógiájának adaptálásánál, az első két részben korrektre sikeredett: érzékelhető harmónia van a személyes drámát, a látványos akciójeleneteket és a propaganda kulisszatitkait előtérbe helyező jelenetek között, amelyet a disztopikus világ erős atmoszférájának hatásos visszaadása koronáz meg. A harmadik kötet két részre bontott adaptációja azonban nem ugorja meg a lécet.
A könyv valódi reményt gyújtott bennünk, hogy végre, itt egy alternatív sikertörténet tartalommal, aktualitással, velős társadalomkritikával és komoly morális dilemmákkal az ifjúság számára. Ami generációs regénnyé válva letaszíthatja az unalmassá váló, érzelgős vega vámpírokat meg nem érdemelt trónjukról. Ez az ígéret romba dőlt egy új médium szintjén, az utolsó adaptációval, ahol határtalan teret nyert a tiniromantika, ami annyira semmitmondóra, erőltetettre és depresszívre sikeredett, hogy feledtetve a könyv hatását, lehúzta a filmélményt az Alkonyat szintjére. Alapjaiban uralkodott el a film egészén a túlbeszéltség és a logikátlanság. Hiába a több remek színészi teljesítmény, a lélegzetelállító látványvilág, a pörgős akciójelenetek, messze lerí róla, hogy rosszul lett megszerkesztve. Úgy van összecsapva, mint egy kötelezően beadandó szemináriumi dolgozat, aminek a készítője éjféltájt eszmél rá a másnap reggeli határidőre.
Hiába vallották a készítők, hogy nincs helye ebben a filmben a szerelemnek, ezért nem csaptak hozzá a történethez egy Peeta-Katniss ágyjelenetet, a szerelmiháromszög-klisére a kezdetektől fogva rájátszottak. Ami egészen eddig az átlag tinifilmekhez képest meglepően a helyén volt, most mégis képtelenek voltak a romantikus részeket megfelelő mederbe terelni, az értékelhető párbeszédek, érzelmi vívódások hiánya most sokkal szembetűnőbb volt. A készítők ugyanis már nem arra helyezték a hangsúlyt, hogy miként reprezentálódik ez propagandafilmeken – ez vitte el a hátán, úgy, ahogy, a harmadik kötet első feléből forgatott részt, ami még nézhetőre sikeredett –, vagy, hogy mi a tétje az érzelmeknek az élet-halál viadalban, a pörgő események, a vérre menő játék fordulataiban, s a lázadásban. Itt nagyon átgondolatlanul, a film lendületét és szerkezetét logikátlanul megtörve, két akciójelenet között indokolatlanul hosszú jelenetekben nyomják a romantikus őrlődést a képünkbe.
Mintha a halál árnyékában, bizalmasok szűk körében megteremthető lenne valami meghitt helyzet, amivel aztán a készítők nem is tudnak mit kezdeni, nem tudják igazi tartalommal kitölteni a „csendes pihenőt”. És a gond itt nem az adaptált könyv hiányosságaiban keresendő, hanem az adaptációkban magukban: tulajdonképpen kiölték ezeknek az abszurd jeleneteknek a lelkét, nem is próbálkoztak valamiféle módon értékelhető formában Katniss belső vívódásait vászonra vinni. Míg az előző részeknek jól álltak az Éhezők Viadala megrendezett keretei között különböző, patetikusságba hajló, erős érzelmi kirohanások, vagy a romantikus vallomások, addig itt ezek erőtlenségbe és giccsbe fúlnak. A legnagyobb kontraszt talán a két, a történet szempontjából fontos kislány halála és meggyászolása közötti különbségben van: ott a legérzékelhetőbb, hogy híján vagyunk minden komolyabb próbálkozásnak, s hogy a filmes történet végére elveszett a könyv lelke.
Legnagyobb hibája az eredetiség és a bátorság hiánya. Igaz, Suzanne Collins sem találta fel a spanyolviaszt, a történet magja ott van a könyv kapcsán már sokak által emlegetett japán szerző, Takami Kósun regénye, a Battle Royaleban, ami a viadalt illeti, de a cselekményt és az atmoszférát a goldingi vagy az orwelli világokkal is lehet párosítani. Collins tehát hozott anyagból dolgozott, de nagyon meggyőzően, ötletesen tudta újragyúrni, újramondani, kibővíteni azt. A film is csupa ismerős érzést hív elő. A legkevésbé sem jó értelemben. Elcsépelt filmes klisék rosszul összeillesztett mozaikja. Folyton olyan érzésünk van, mintha ezt láttuk volna már valahol, s nem alaptalanul. Ezen túl pedig önmagát is ismétli, nagyon halovány módon.
A filmnek még persze így is van egy-két erősre sikerült jelenete, meglepő fordulata. Így az elnyújtott rétestésztaszerű izé alatti szunyókálásból, bambulásból az ember néha felriad és kalapáló szívvel a szék karfájába vájva körmeit visszafojtott lélegzettel mered a vászonra.
Ismerős érzést kelt ez is. Egy néhány száz éves anekdotát idéz meg: Haydn Üstdob szimfóniájához kötődik, ahol a zeneszerző a szunyókáló közönség elleni merényletként vetett be egy hangszert. Csakhogy ott a közönségben volt a hiba. Haydn pedig az elért hatást direkt csinálta.
Forgalmazó: Fórum Hungary
