Interjú Orosz Dénessel, a Seveled rendezőjével
Ma már inkább az érdekel, milyen szerepet tölt be a történetmesélés az emberek életében. Hogy hogyan segítenek élni nekünk a történetek.
Orosz Dénes Fotók: Czirják Pál
Kritikusként kezdte, az egyik legnézettebb kortárs magyar filmrendező lett belőle. Az ő nevéhez fűződik a Poligamy, a Coming out, és a legújabb magyar sikerfilm, a Seveled is, amit már közel százezren láttak moziban. Orosz Dénes mesélt a film születéséről, személyességéről, sikeréről. Őszintén beszélt arról is, miért nem csinálhatott szerzői vígjátékot a Filmalapnál, és elárulta, milyen szempontból nevezhető sablonosnak a Seveled, és ez miért nem válik mégsem a hátrányára. Interjú apaságról, zsánerfilmezésről, és Joker nevetéséről.
Pár évig te is dolgoztál filmkritikusként, mint a Seveled főhőse. Ez hobbi volt az egyetem mellett?
Igen. Filmrendező akartam lenni, de kritikákat írtam a VOX-nak, hogy megéljek. Imádtam egyfolytában filmeket nézni. A kritikaírásnak köszönhetően közelebb kerültem a saját gondolataimhoz, megtanultam gyorsabban, pontosabban kifejezni magam. De nem tévesztettem soha szem elől, hogy ez csak melléktevékenység, és a végcél a filmrendezés.
Szigorú kritikus voltál?
Előfordult.
Ki volt a te Frank Davenportod, akiért rajongtál?
Kritikusként már nem volt ilyen. Gyerekként Spielberggel szerettem volna találkozni. Felnőttként Woody Allennel, de már érte se rajongok úgy, mint régen.
Régen hogy rajongtál érte?
Kilencévesen láttam az Annie Hallt a tévében. Frenetikus hatással volt rám, hogy milyen okos. Később csak a Monty Pythonnal voltam úgy, hogy nevetni se tudtam rajta, csak ámultam, hogy humorban ez a csúcsok csúcsa. Igazán 15 évvel később, a főiskolán kattantam rá Woody Allenre, a kisfilmem, a Melletted, és a Poligamy környékén. Mára azért elmúlt a turbó fokozatú rajongás. A régi filmjeit szeretem, de az újakat már nem nézem.
Az újságírói tapasztalataidból mennyit építettél be a Seveledbe?
Egy-két mondatot. „Lassan teljesen megszűnünk, mint a gondolatjel.”
Ez volt az egyik legjobb poén.
Pedig egy kicsit erőltetett. Nagyon szeretem a gondolatjelet, és ma már alig használják. A kritikusi létnél azonban sokkal szervesebb része a történetnek a filmrajongás.
Ez is személyes?
Igen, de bevallom, ha tíz évvel korábban készül a film, több filmrajongói idézet kerül bele. Az elmúlt években sok minden átrendeződött az életemben, megházasodtam, gyerekem született, és már nem a filmrajongás van az első helyen. Ma már inkább az érdekel, milyen szerepet tölt be a történetmesélés az emberek életében. Hogy hogyan segítenek élni nekünk a történetek. Ezzel párhuzamosan megváltozott az is, ahogy filmet nézek. Már nem fogadom el a filmet valóságnak, mint gyerekként, de ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem. Csak egy másik szinten foglalkoztat.
Ez szakmai ártalom. Kritikusként se csupán a történetre figyelsz, hanem a mögöttes jelentésre, miközben azt élvezed igazán, ha a film ennek ellenére beszippant, és csak a stáblista után kezdesz el gondolkodni rajta, mert ez azt jelenti, hogy az a film valami különlegeset tudott.
Rám legutóbb a Joker volt ilyen hatással. Abba bekerült valami varázslat, amit nem lehet megmagyarázni azzal, hogy Joaquin Phoenix csodálatos színész (tényleg az), vagy hogy milyen a történetvezetés (semmi újdonságot nem tartalmaz). Miért néznek mégis az emberek leesett állal egy társadalmi drámát?
Azt sem tudod, téged miért ragadott meg ennyire?
Nem. A mozi után találkoztam egy barátommal, és azt magyaráztam neki, hogy érzelmileg nem hatott rám a film, majd két mondattal később gombóc ugrott a torkomba. A sírás kerülgetett, ahogy a Jokerről beszéltem. Mai napig nem tudom, miért.
Ezt a megmagyarázhatatlan hatást szeretem a filmekben. Ki lehet elemezni a kritikákban, hogy mi miért történik, de bizonyos kritikusoknál a meghasonlást érzem. Hogy nem engedi magának, hogy élvezze a filmet, mert meg akar felelni a szigorú kritikusközösségnek. Ha magával ragad egy film, azt értékelni kell. Hibát mindenben lehet találni. Naná, hogy a Seveledben is.
Mint például?
Mondjuk én nem tartom hibának, de egyáltalán nem tagadom, hogy a sztori műfaji sablonok mentén halad előre. Ettől még jól tud működni a film.
Nem zavar, ha sablonos filmet írsz?
Ez nehéz kérdés. Elválaszthatatlan attól, hogyan készült a Seveled a Filmalapnál. Folyamatosan billegett, folytathatjuk-e a forgatókönyv fejlesztését. Mi eleinte egy szerzőibb vonalat képviseltünk, de egyértelmű volt: akkor van esélye megvalósulnia, ha echte vígjáték lesz. Amivel semmi baj nincs. Én szeretem a paneleket, ha jól működnek, és ha a mit helyett a hogyanon van a hangsúly. Ott van például a Sztárom a párom. Spike alakjánál felületesebbet nehéz lenne írni. Mégis jó.
Már az első filmed, a Poligamy idején is szerzői közönségfilmesnek vallottad magad. Ezt most is tartod?
Igen. A Seveledben a szerzőiség alárendelődött a tiszta vígjátéknak. Tudom, hogy ezt lehet úgy értelmezni, hogy a Filmalap kiherélte a filmet, de ez nem így van. Nem tudom, működött volna-e a szerzői változat. Az biztos, hogy történt egy merész nézőpontváltás, és mi szabadjára engedtük a fantáziánkat, mert azt éreztük, már nincs vesztenivalónk. Akkor került be a filmbe a hollywoodi sztár, Frank Davenport figurája, és sokkal önreflektáltabb lett a főhős, több volt a kikacsintás. De csorbult a vígjátékiság, és a Filmalap mégiscsak a tiszta vígjátékot várta ettől az anyagtól. Az ember ilyenkor oszt, szoroz, és mivel nagyon szerettük volna megcsinálni a filmet, arra jutottunk, hogy csináljuk meg így. De ismétlem: én nem érzem ettől szegényebbnek a filmet. Nem áll tőlem távol a tiszta komédia. Jól összerakni egy standardokból építkező vígjátékot – ez komoly szakmai tudást igényel. Egy vígjátékot közepesre megírni is baromi nehéz.
Miért?
Mert a néző tudja, mit vár egy romantikus komédiától, és ha nem kapja meg a humort, az érzelmeket, a jó figurákat, akkor csalódni fog. Lehet azt mondani a Seveledre, hogy közepes a sztorija, de értékelni is lehet a szakmai tudást – és az nálunk egyáltalán nem evidens. A zsánerfilmírás az elmúlt húsz évben nyert újra teret Magyarországon. Ez egy tanulási folyamat mindannyiunk számára.
Neked is?
Persze. Bízom benne, hogy én is fejlődök struktúra, karakterek, történetmesélés, humor terén. Vagy legalábbis változik az ízlésem. Korábban azt gondoltam – és ez a Mellettedben jól is működött –, hogy a szellemes dialógus a legfontosabb. Ma már elsősorban a történetre koncentrálok, és kevésbé csillogó dialógokat írok.
Látod a hibát a korábbi filmjeidben is?
Szerintem igen. A Poligamynak az volt a problémája, hogy inaktív volt a hős, nem küzdött a lányért. Ma már tudom, hogy a főszereplőnek már a film felénél meg kellett volna látnia az eredeti Lillát, és a második fele arról szólhatott volna, hogyan harcol érte. Amikor a Poligamy-musicalt írtuk, ezt már tudatosan belevittem a színdarabba.
A Coming out körüli botrányból leszűrtél valamilyen konzekvenciát?
Szerintem túl volt lihegve, de látom, hogyan lehetett volna elkerülni, hogy félreértelmezzék a filmet.
Hogyan?
Hát igen: ha nem egy baleset a katalizátor. Alá volt dúcolva ez a történetben, hiszen a főhős másodszor is fejbe vereti magát, és ugyebár mégsem lesz attól újra meleg. Beleszerettem a motívumba, hogy a női nem [a motoros Tompos Kátya – S.T.] rázuhan a főhősre, de elismerem, hogy ez másképp jött le, mint gondoltam.
Ma már másképp csinálnád?
Bizonyos részeit igen. A jogos kritikát elfogadom.
Megviseltek a kritikák?
Úgy éreztem, hogy csordaszellem működik bennük: amit egyszer megírtak, azt követte a többi is. Miközben azóta is folyamatosan vetítik a filmet a kereskedelmi tévék, ami persze a minőségre nézve nem jelent semmit, de nem olvastam egyetlen kommentet se, hogy „igen, jól fejbe kell verni a buzikat, és akkor megváltoznak”. Lehet így is értelmezni a történetet, de ha odafigyelsz a filmre, érzed, hogy nem erről van szó. Ez megint csak az agy és a szív esete.
Mennyire személyes ihletésűek a filmjeid? Arra tippelnék, hogy eléggé.
A történetük nem, de a témájuk igen. Nem a saját életemről szólnak, hanem olyan dolgokról, amelyek intenzíven foglalkoztatnak. Másképp nem is tudnék filmet írni.
Mondasz példát?
A Seveledben ilyen volt az elköteleződés és a szülőkről való leválás. Rádöbbentem, hogy nem élnek örökké a szüleim, és szeretném, ha még sokáig együtt lennénk. Ehhez jött még a gondolat, hogy a férfiak sokáig keresgélnek a lányok között egy utolérhetetlen vágyképet hajszolva.
A Poligamy is az elköteleződéstől való félelemről szólt, és hogy a sok új lány nem pótolja az egy igazit.
Ez nem volt tudatos. A Seveled írása közben vettük csak észre, hogy megint a felelősségvállalás, az elköteleződés, és a szorongásaink körül keringünk.
És a felnövés körül.
Én most, 42 évesen nőttem fel, miután megszületett a kisfiam. Érdekes, hogy a forgatáson még nem tudtam, hogy gyerekem lesz, de a filmbe bekerült, hogy a főhősnek 42 évesen születik gyereke. Az élet értelme, Douglas Adams, satöbbi.
Mit változtatott rajtad az apaság?
Rádöbbentem, hogy halandó vagyok. Előtte is tisztában voltam vele, de amíg nem volt gyerekem, önmagam körül pörögtem, onnantól viszont rájöttem, hogy ahogy ez a gyerek nő, én öregszem. És meg fogok halni. És ez egyáltalán nem szomorú. Így van és kész.
A Coming out is személyes film?
Igen, noha nem vagyok se meleg, aki rádöbben a heteroszexualitására, se hetero, aki rádöbben a melegségére. Abban a filmben az volt a központi téma, hogy korábban sokszor úgy éreztem, kilógok a sorból.
A filmszakmában is?
Ott nem, de az emberi kapcsolataimban igen. Gimnázium óta érzem, hogy máshogy kommunikálok, máshogy fejezem ki a gondolataimat, izgágább vagyok a többieknél.
Értek emiatt negatív élmények?
Inkább önmagammal nem voltam jóban. Ha az ember szenved a másságtól, szeretne úgymond normális lenni. Röhejes, hogy ehhez hasonlítom, de Joker is megpróbálta elfojtani a röhögését, aztán rájött, hogy ez az ő személyiségének szerves része. Amikor én is rájöttem, hogy a másságomnak inkább örülnöm kéne, szuperül egybekattantam önmagammal.
Az írás, a filmezés segített ebben?
Igen, mert rájöttem, hogy máshonnan közelítek dolgokhoz. A Melletted üdítő élmény volt, mert ez a fajta dialógcentrikus, párkapcsolatot veséző, mégis vígjátéki film nem nagyon volt jelen korábban itthon. Úgy éreztem, ez a másság úgy tud megjelenni a filmben, hogy az releváns legyen.
Miért a romantikus komédiában találtad meg magad a pályád elején?
A Woody Allen- és a Richard Curtis-hatás adódott össze azzal, hogy érzelmes figura vagyok, és a humor is érdekel. És nagy közönséghez akarok szólni. Kezdettől fogva az a vágy hajtott, hogy sokan nézzék a filmjeimet, és lehetőleg együtt érezzenek a történeteimmel.
Miből fakad ez a vágy?
Biztos abból, hogy szeretném, hogy szeressenek. A nagy nézőszám persze nagy súlyt is jelent, úgyhogy valamikor biztos fogok szűkebb közönségnek is filmet csinálni. Most szeretnék váltani, és egy időre félrerakni a romantikus komédiát.
Mire váltanál?
Drámára. De van egy vígjátéktervem is – ami nem romantikus komédia. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
A Seveledet egy hónap alatt százezren látták. Ezzel a nézőszámmal mennyire vagy elégedett?
A mozik még bőven játsszák, telt házakkal megy, ez még közel sem a végső szám. Vagyis elégedett vagyok.
