Vonzó, ha nulláról kezdhetek valamit

|

Interjú Kerekes Vicával

A felvidéki Fülek városában nőtt fel, majd Pozsonyban – szlovák nyelven – sajátította el hivatalosan is a színészmesterséget. Később tovább tágította a teret maga körül: a legtöbb munkája eddig Csehországban volt, de számos feladat találta meg Szlovákiában és Magyarországon is. A közelmúltban láthattuk az Apró mesék című film női főszerepében, szeptember tizedikén pedig ismét főszereplőként tér vissza, Lakos Nóra Hab című filmjében. Talán adódik a kérdés, miként lehet interjúidőpontot egyeztetni valakivel, aki három különböző országban játszik. Nekünk szerencsénk volt, hiszen elsőre összejött a találkozó, sőt, a művésznő negyedórával előbb érkezik…

Kerekes Vica         Fotók: Keszte Bálint

Számos, veled készült interjúban szóba jött, hogy jól elbírsz a kihívásokkal. A pandémia időszaka sem tett próbára?

Az a helyzet, hogy nálam a vírust leszámítva is előfordul olyan időszak, hogy 4-5 hónapot nem dolgozom. Ebből a szempontból számomra nem volt teher a bezártság. Ha sokáig nem dolgozom, otthon vagyok, és igénylem is, hogy a nagyobb munkák után kicsit a saját közegemben legyek, hiszen például egy forgatás során rengeteg impulzus éri az embert. Az sem szokatlan, hogy hosszabb időre anyagi bevétel nélkül maradok, most már azért kezdem megtanulni, hogyan osszam be a dolgokat. A vírustól egyébként nem féltem, nem voltam szkeptikus, nem gondoltam ebbe többet, mint amennyi.

Azt mondod, nagy munkák után adódhat nagyobb szünet. Ez a tempó kedvező így neked?

Igen, jóleső. Nyilván nagyon figyeltem magamon, hogy miben érzem jól magam, és kiderült, szeretem ezt az életritmust, szeretem beosztani az életemet. Nem dolgozom minden áron, mindenkor, és mindenek fölött, vagyis, egy nagyobb forgatás után nem szaladok a szinkronstúdióba, vagy a rádióba, vagy akár színházi szerepért. A karantén miatt sok minden összegyűlt, tehát most pont egy hosszabb munkafolyamat következik. Szépen le volt osztva minden az évre, most viszont közelebb kerültek egymáshoz a feladatok.

Nem lehet kis logisztikai feladat egy egész év megtervezése…

Valóban, és örülök, hogy ezt észrevetted. Nagyon sokat pörög az agyam, ezért is kellenek a csendek a munkák után. Most éppen Pesten vagyok, de nyolc napon belül elindulok egy olvasópróbára Prágába, onnan két nap után tovább megyek Szlovákiába játszani… Van, hogy elindulok valahová télen, és azon kapom magam, hogy nincsenek nálam a tavaszi ruháim, majd hirtelen nyár lesz… Szerintem nem baj, ha az ember kipróbálja, hogyan működik 5-6 hónapig úgy, hogy nem a saját közegében van. Természetes, hogy mindenki a saját ágyában szeret aludni, a saját tányérjából szeret enni, de közben rájöttem, hogy nincs bajom az alkalmazkodással.

Szeretsz kilépni a komfortzónádból?

Igen, nagyon. Bár az is kérdés számomra, hogy hol van a komfortzóna határa. Ki húzza meg a vonalat?

Talán az, hogy miként szocializálódtunk?

Igen, lehet, hogy a komfortzóna csak egy felvett, kialakult dolog, közben meg egészen máshol lennénk, de a megszokás ezt hozza. Azt nevezzük otthonnak, ahol felnőttünk, mondogatjuk, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon, pedig előfordulhat, hogy csupán azért gondoljuk így, mert így szocializálódtunk. Keresem, hogy hol van igazán az ember, meg tudja-e találni önmagát, hiszen sok felvett vagy tanult dolog irányít bennünket. Kutatom, hogyan ismerhetjük meg magunkat.

És hogy állsz most ezzel?

Egészen jól, pozitívan látom a helyzetemet. Ha döntés előtt állok, nem csupán az eszemmel kalkulálok, de érzelmileg is belehelyezkedem. Ha azt érzem, bizsergető érzéssel tölt el, és találok benne egyfajta megnyugvást, akkor azt az utat választom. Ha a zaklatottság, és az állandó kérdések kerülnek előtérbe, akkor azt az irányt elengedem. Most ezt látom kulcsnak.

Kedveled a döntéshelyzeteket?

Nyilván az a legegyszerűbb, amikor egyből tudod, hogy mi a helyzet, és nincsenek is kérdések. Ez egy csodálatos állapot, de a komolyabb döntéshelyzetek azért próbára teszik az embert, hiszen adódik a kérdés, mi alapján döntünk? A félelmeinkre hallgatunk? Tehát azért választom a könnyebbik utat, mert félek a következményektől? Persze minden helyzet más és más.

Annak idején úgy döntöttél, hogy szlovák nyelven sajátítod el a színészmesterséget, hogy a magyar nyelven túl később szlovákul is játszhass. Nem tűnsz olyannak, mint aki a könnyebbik utat választja.

Megkönnyítette a döntést, hogy tudtam, jó, ha gyakorlom a nyelvet, hiszen így nyugodtabban tekinthetek a jövőmre is. Ez kitágította a lehetőségeket, bár azt hozzá kell tennem, ekkor még fogalmam sem volt arról, van-e helyem Magyarországon, egyáltalán el tudok-e indulni. Már azt is tudom, sok mindent meghatároz, hogy milyen kapcsolataid vannak.

Korábban úgy fogalmaztál, mindig egyedül voltál, de motivált és erőt adott, hogy szinte csak magadra támaszkodhatsz.

Igen, ez tény. Ezért is megyek mindig új helyekre, új országokba, hiszen nagyon vonzó számomra, ha nulláról kezdhetek valamit. Ez egy újabb tanulási lehetőség, illetve olyankor arra fókuszál mindenki, hogy itt egy lány, figyeljük, mit tud. Nem kábítja el őket az, hogy esetleg már valamit letett az asztalra. Sokszor vakító, és csillog az ember szeme, ha olyannal találkozik, aki ismert, de így talán nem a teljesítményre koncentrálódik a figyelem.

Bele lehet kényelmesedni az elismertségbe?

Mindenkinek hízelgő, ha külön behívják egy castingra, vagy ha ráírnak egy szerepet, de nem szabad belekényelmesedni a dolgokba. A casting is egy újabb lehetőség arra, hogy saját magamat próbára tegyem.

Úgy fogalmaztál egy helyütt, hogy a kezdetek kezdetén elhatároztad, szeretni fogod a casting-helyzeteket. Ezt el lehet dönteni ilyen tudatosan?

A legtöbben nagyon ódzkodnak ettől, egyébként meg is értem őket, nem mindig pozitív egy ilyen helyzet. Nem felejthetjük el, hogy a színész is ember, és érzelmekkel játszik. Ráadásul nem egyformán működünk, a rendezőnek is utat kell találnia a színészhez. Egyáltalán nem biztos, hogy rossz színész lenne az, akinek nem sikerül egy casting, hiszen valóban furcsa állapot, amikor hirtelen neked szegeznek egy kamerát. Én tudtam, hogy vagy találok ehhez is egy kulcsot, vagy megnehezítem a saját dolgomat. Próbálok pozitívan odamenni, és egy kicsit viccesen azt szoktam mondani, olyan ez, mint az első randi. Első találkozás a rendezővel, a szereppel, és a szerepen belül önmagammal.

Kicsit mintha tét nélküli lenne? Vagy ez erős megfogalmazás?

Abban az értelemben igazad van, hogy mindenféle terhet lepakolok magamról, igyekszem minél jobban kinyílni, és akkor meglátjuk, hogy a képességeimmel mit tudok összehozni. A kémia is sokat számít: sokan elfelejtik, hogy nem csupán a rendező választja a színészt, de a színész is a rendezőt. Ez oda-vissza működik.

Mennyire nehéz egy rendezőnek utat találnia hozzád?

Szerintem nem nehéz. Nálam az őszinteség az kulcsfontosságú: ha valaki szeretne valamit, de nem közvetlenül éri el, hanem még közben mindenféle kitérőt tesz, azt nagyon megérzem. Tudom, hogy mindenki más, de nekem a dolgok őszinte megközelítése a legfontosabb. Az sem mellékes, hogy egymásra tudunk-e csatlakozni, bízunk-e egymásban. Előfordult, hogy kiválasztott egy rendező, majd éreztem, hogy később kétségei lettek velem kapcsolatban. Ez a lehető legrosszabb. Érzem a sejtjeimben a hozzám való viszonyulást. De legyünk őszinték! Nekem nagyon kellenek a visszajelzések, a pozitívok és a negatívok egyaránt. Nem vagyok az a fajta színész, aki szereti, ha fát hasogatnak a hátán, és ostorral csapkodják. Ilyen rendezővel valószínűleg nem tudnék együtt dolgozni, hiszen ez alá-fölérendeltséget hoz, vagyis kiszolgáltatott helyzetbe kerülök, úgy pedig képtelen vagyok dolgozni. Volt már olyan castingom, ahol előre elküldték a forgatókönyvet, és mikor előálltam, Nagypál Orsi rendező azt mondta, nem is gondolta, hogy ezt a szerepet így is meg lehet közelíteni. Ennél nagyobb boldogság nincs is. Megleptem.

Magadat is meg tudod lepni?

Előfordulhat, amikor nem egy olyan lehetőségre mondok igent, ami szinte a kisujjamban van. Utasítottam már el olyan szerepet, amiről valahogy azt éreztem, hogy itt és most készülés nélkül megcsinálom. Minden színészhez közelebb áll egy bizonyos szereptípus, minden színésznek van egy oldala, amihez elég egy kisebb csavar, de egyébként belülről jön. De nézzük a másik oldalát! Mi van, ha inkább kihívást jelent? Nekem a mostani Szlovák Nemzeti Színházas felkérés valahol ilyen kihívás, hiszen egyébként sem voltam színpadon tizennégy éve. Ráadásul egy olyan szerepről van szó, ahol nem lehet akcentusom. Még a karantén előtt elkezdtük próbálni, és egyszer kérdezte a rendező, mi legyen az akcentusommal. Mélyen érintett a kérdése, úgy éltem meg, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Hazamentem – illetve a hotelszobámba –, átgondoltam, felvettem a szöveget magnóra, majd újra és újra visszahallgattam. Ma már hallom, ha akcentussal beszélek. De azt gondolom, kellenek ezek a mélypontok a továbblépéshez. Egyébként is, mindig más nyelven játszom…

Milyen érzés három különböző nyelven játszani?

Érdekes dolog. Van, hogy annyira fáradt vagyok, hogy magyar emberekhez szlovákul, szlovák környezetben pedig elkezdek magyarul beszélni. Most csehül is sokat beszélek, egyébként is ezen a nyelven forgattam a legtöbbet, de jelenleg mindhármat sokat használom. El tud fáradni az agyam, pedig számomra nagyon fontos, hogy a lehető legpontosabban fejezzem ki magam. Viszont előfordul, hogy nem tudom pontosan elmondani, amit valójában gondolok, vagy érzek. A nyelv nagyon meghatározza az embert, kifejezetten szeretem, ha a szóhasználatomban az én kis vidékem kifejezései is megjelennek. Persze volt, hogy megkért egy kollégám, hogy tanuljak meg rendesen magyarul…

Ezeken mennyire tudsz túllendülni? Egyszer épp arról kérdeztek, bántottak-e emiatt. Azt felelted igen, de lépjünk egyről a kettőre… Úgy tűnt, ezt nem a dolgok szőnyeg alá söprése mondatta veled, hanem a továbblépés valódi igénye.

Igen, bár a kollégám „kérése” azért esett kifejezetten rosszul, mert pontosan ezt a rossz tapasztalatot hozta vissza, amivel a kisebbségben élők gyakran szembesülnek. Csak ott az ment, hogy miért nem tudok szlovákul… De hogy a magyar kollégától is megkapom? Egyébként egyetértek a szlovákokkal: meg kell tanulni az adott állam nyelvét, ugyanakkor nem így kellene lekommunikálni. Elveszik a magyar iskolákat, mondván, hogy értünk teszik…

Mitől függ, hogy mit nevezel otthonnak? Emberen vagy helyszínen múlik?

Elsősorban a helyeken múlik. Egyrészt megvan a saját kis kuckóm, és azok a helyek, ahová szeretek eljárogatni. Mint ez, ahol éppen ülünk, vagy a Gellért-tér, a kézműves boltok, a piac. Aztán ezekkel összeáll a puzzle, a helyszínekhez beilleszkednek az emberek is, és otthonná válik. De nekem a legfontosabb, hogy milyen energiái és milyen fényei vannak a helynek. Budapest mindent visz.

Nemsokára ismét láthatunk a mozikban. Milyen jellegű kihívást jelentett a Hab című film női főszerepét eljátszani?

Már két éve leforgattuk, és most hétfőn pont megnéztem. Nagyon boldog vagyok, örültem ennek a filmnek. Nagyon egymásra tudtunk hangolódni Lakos Nóra rendezővel, és jó érzés volt visszanézni a közös munka eredményét.

A HAB poszterfotózásán          Fotó: Bartis Milán

Tudod kívülállóként figyelni magadat?

Igen, hiszen a testem és a lelkem is eszköz, amelyekkel játszom, egyfajta anyag, amit művelni lehet, ezalatt pedig Kerekes Vicát félre kell tennem. Tudni kell, mi volt hamis, és mi volt jó. Sokan azt gondolják, hogy egy romantikus komédiánál elég, ha szépen mosolyogsz… De ha már a kihívások: minél könnyedebb a műfaj, annál nehezebb elérni, hogy ne legyen középszerű. Kíváncsian várom a szeptembert!

CÍMKÉK: