Paolo Sorrentino filmje
Sorrentino melodrámája kényesen egyensúlyoz művészfilm és giccs között.
Michael Caine, Harvey Keitel
Áll a moziban a pénztár előtti sorban. A 45 éves pacák meg akarja nézni a 45 éves rendező filmjét, melynek Ifjúság a címe, s amely az öregedés viszontagságairól mesél. Érzi, hogy középkorú-jegyet fog venni, mert már nem diák és még nem nyugdíjas. Ki van zárva a kedvezményezetti körből, még nem kopott ki a múltból, még nem érett bele a jövőbe. Bár törzskocsmáján kívül már mindenütt magázzák, elég fiatalos az ábrázata. Pedig már benne van a korban. Benne van? Gondol egy merészet, az üvegkalicka túloldalán lévő vidám szöszkétől két nyugdíjas jegyet kér. A lány visszakérdez a széksorra és már nyomtatja is a jegyet, átveszi a pénzt és jó szórakozást kíván. Hétköznapi hősünk mosolyogva lép el a pénztártól, és már veszi is elő a telefonját, hogy értesítse anyjukot a jegy meglétéről, és arról, mi esett meg vele. Míg pötyögné be a számot, maga elé tartja a jegyet és elkerekedik a szeme. Nem hisz a valóságnak: kezében két középkorúaknak szóló jegyet szorongat. A pénztáros kislány tehát alighanem süket, avagy… Némán is széles mosoly terül el az arcán.
Paolo Sorrentino új opuszában az ifjúság apropóján mesél nekünk az öregedésről (és oda-vissza) dús színekkel komponált szélesvásznán széles skálán, a megfáradt arcok mimikai ráncaiban bujkáló premier plánoktól kezdve a hideg alpesi legelők szénaillatú nagytotáljáig. A történet egy svájci luxus gyógyszállóban játszódik, ahová a tehetős vendégek nemcsak pihenni, relaxálni érkeznek, hanem nagygenerálra. A két főszereplő is itt kúrálja magát, a visszavonult, nagyhírű karmestert (a 82 éves Michael Caine alakítja), és a még mindig aktív rendezőt (a 76 éves Harvey Keitel megformálásában) régi barátság fűzi össze, s mint utóbb kiderül, ez egyfajta családi kötelék fémjelezte nexus is. A jelenük megegyezik („Mennyit tudtál ma pisilni? Én csak egy-két cseppet. Én még annyit sem”– diskurálnak két fürdőkúra között.), a múltjuk csak részben, a jövőjük viszont teljesen különböző lesz.
A dirigens csak feltöltődni érkezett, és lánya (a magyar gyökerekkel bíró Rachel Weisz játssza) szerint túltengő apátiáját kezeli, munkájától már visszavonult, míg direktor barátja ifjú titánokból verbuvált csapatával épp új filmje forgatókönyvének utolsó simításait végzi. Az alpesi nyugalom és csend azonban veszélyes, mert mellékhatása van: okvetlenül önreflexióra késztet. Az ember kénytelen-kelletlen magába fordul, elemez, számvetést készít. Még az identitásválságba került fiatalabb hollywoodi sztár esetében (Paul Dano hozza érzékeny játékával) is emócióviharok várhatóak, hát akkor mire számítson két művész-aggastyánunk, akik előtt kevesebb méter látszik, mint hátuk mögött a mérföld. A kompozítor-karmester lezártnak tekinti saját életművét, olyannyira, hogy az őt az üdülőben felkereső, az angol királynő fellépési felkérésével érkező közvetítőt is elzavarja, bár a személyes érintettség mint indok már háttértartalmakat vetít előre.
A filmbéli (film)rendező inkább előremenekül. Addigi művészetének esszenciáját próbálja megalkotni, ahogy meg is nevezi, egyféle testamentumot, talán utána már megpihenhet. Főszereplőnek régi felfedezettjét, a szabadszájú csitriként megismert, az évtizedek alatt (általa!) sztárrá avanzsált, ma is hervadhatatlan dívát kérte fel. (A 77 éves Jane Fonda két jelenetet kapott, ám azokkal is tarolni volt képes.)
De a történet nem úgy folytatódik, ahogy a főszereplők (és a nézők is) várhatták volna, a tragédiák által szétzilált idillt még nagyobb tragédia bolygatja fel. A két barát közül az optimistább adta fel a nagybetűs Játékot és társa lesz az, aki megkövült állapotából kirobbantva a hattyúdalt, az utolsó megmérettetést választja, elsősorban nem saját emlékművének megfaragásaként, hanem emlékül a többieknek, ugyanis tartozik vele – a kollégának, a lányának és az éneklésre már nem képes, magatehetetlen feleségének.
A két főszerep vérátömlesztéssel felérő jutalomjáték a koros színészek számára. (Michael Caine maga nyilatkozta, hogy már nemigen tervezett nagyobb volumenű munkába fogni.) Mindenesetre mindkettejüknek duplán kellett önmagát hozni (korban, karakterben), és ők sem kerülhették el a forgatás során Sorrentino vesszőparipáját, azt a fránya önreflexiót. Harvey Keitel eszköztelensége most is megkapó, Jane Fonda önironikus alakítása páratlan, a hallgatag gentlemaneket adó Caine pedig még sosem volt ennyire sebezhető.
Rachel Weisz Fotók: Gianni Fiorito
Sorrentino melodrámája kényesen egyensúlyoz művészfilm és giccs között. Látásmódját többek fellinisnek bélyegzik (szubjektív megközelítés, én inkább almodóvarosnak nevezném képi világát, színtobzódását és érzelmi időzített bombáit), ő ezt cáfolja, nem tagadván, hogy hatott rá a maestro, de más alkotók is, minta nélkül úgysincs viszonyítási pontunk. Egyéni hang az övé, A nagy szépséggel kezdett vonulatot folytatva széles parabolát rajzol meg képekben, érzelmekben egyaránt. Arra az időszakra fókuszál, amikor az ember életében elérkezik a számvetés ideje és igyekszik elcsípni (amennyiben létezik és amennyiben elcsíphető) annak konkrét pillanatát. Amikor a sok út után jön még egy sokadik, vagy már a végső.
A parabolák mellett Sorrentino máshoz is ért, egyetlen példa is demonstrálhatja finom ábrázolásmódjának jelenlétét. A csalódott rendező néma és váratlan öngyilkossága előtt van egy apró snitt, ez vetíti előre a tragikumot, alig észrevehetően és csak fél perccel annak megtörténte előtt. A kamera mintegy rátéved a megtört direktor radiátoron felejtett kalapjára, majd kisvártatva elszörnyedünk a történteken és egyben rájövünk arra is, hogy a kalap nem ottfelejtett, hanem otthagyott kalap volt. Az efféle nüanszokkal cáfol rá Sorrentino azokra, akik új alkotását laza mozdulattal behajítanák a „sírós-visszarévedős” tucatfilmek skatulyájába.
/Az Ifjúság a Magyar Film Adatbázison/
