Pieces of a Woman / Mundruczó Kornél-Wéber Kata filmje
Nehéz megmondani, hogy a Korona című sorozatban népszerűvé vált Vanessa Kirby bármilyen truvájra képes színészi játéka, a folyamatos magánéleti botrányokba keveredő Shia LaBeouf fogcsikorgatóan sallangmentes megnyílvánulásai, vagy Ellen Burstyn anyósfigurájának sikoltóan őszinte nagyjelenete viszi-e hátán a filmet, de talán nem is kell eldönteni.
A nyugat-európai művészfilm, az amerikai háttér elé helyezett, lüktető Közép-Európa és az itt-ott felbukkanó, hollywoodi jellegű történetelemek nem létező határmezsgyéjén egyensúlyozó Pieces of a Women elszántan küzd a nézőért. Hullámzó eredménnyel. Jobb pillanataiban elemi erővel tör ránk, lesz a sajátunk a történet, nagy pillanataiban viszont (egy vágás nélkül követett huszonöt perces szülési jelenet) beindítva önvédelmi reflexeinket képes akár teljesen hidegen hagyni…
Fényévnyi távolságokra kerülni a legbensőbb érzelmeinktől.
A Netflixen debütáló, amerikai-kanadai koprodukcióban gyártott Mundruczó-Wéber mű, amely Velencében már felhívta magára a figyelmet – a főszereplő Vanessa Kirby elnyerte a fesztivál legjobb színésznőjének járó díját –, egy tragikusan végződő szüléssel indul, hogy a téma kapcsán olyan egyetemes kérdésköröket érintsen, mint az anyaságra való készülődés mindent elsöprő, ősi ösztöne, az otthonszülés feloldhatatlan erkölcsi dilemmája, a gyász feldolgozásának személyre szabott stációi, a családi kapcsolatokat meghatározó társadalmi hierarchiák, egy anya-lány viszony kívülről megítélhetetlen komplexitása, a szexuális ösztönök szélsőséges válasza traumatikus helyzetekre, a férfi-nő kapcsolat törékenységének eleve elrendeltetettsége, egy magát alig pár perces életre küzdő pufók újszülött megfoghatatlan identitása…
A bostoni pár elemi megpróbáltatásait globális társadalmi kérdéssé tágító történet darabjai mégsem forrnak osztatlan egésszé össze.
Az alkotók önéletrajzi elemeivel, legszemélyesebb érzelmeivel átszőtt Wéber Kata-i sztori dialógusai a maguk egyszerű, archetipikussá minimalizált módján szólalnak meg („Nem kell már ez a szoba, merthogy nincs gyerekünk”), miközben a mű szimbolizmusát hangsúlyozó képi világ a maga részletező kisrealizmusával rágja a szánkba, hogy itt bizony az emberi lét önmagán túlmutató globalitását látjuk. Egy babaváró bulin reflektorfénybe kerülő marcipán bébi, két csomag mélyhűtőből előhúzott zöldborsó a duzzadó mellekre, a Természettudományi Múzeumban őrzött, folyadékba zárt embriók és magzatok. Tárgyak története. Mosatlan edények, elszáradt virágok, ködbe burkolózó híd az ismeretlenbe…
Egy olyan világ költészete ez, amely két kontinens között a semmiben lebeg.
S miközben minden képkocka ügyel a nüanszokra, már-már zavaróan kíséri végig a történetet az elejétől fogva az (ősanyai) alma túlterhelt szimbolikája. Innentől nehéz a kérdés elől kitérni. Vajon tényleg minden műnek a kezdetektől kell indulni? A maga szabta törvények szerint alkotni újra a való világot? Vagy épp ellenkezőleg? Mundruczó Kornél azon kevesek közé tartozik, akiknek van bátorságuk kimondani az evidenciákat? Az USA miliőjébe helyezett közép-európai narráció tárgyi sivárságot hangsúlyozó képi világa mindenesetre azt sugallja, hogy a lelki sivárságból sokszor a létezés legősibb, legegyszerűbb technikáival lehet kiutat találni. Ide sorolva a múló időt is.
Nehéz megmondani, hogy a Korona című sorozatban népszerűvé vált Vanessa Kirby bármilyen truvájra képes, a szemlélőt szép csendben maga mellé állító színészi játéka, a folyamatos magánéleti botrányokba keveredő Shia LaBeouf fogcsikorgatóan sallangmentes megnyilvánulásai, vagy Ellen Burstyn anyósfigurájának önvallomásos, sikoltóan őszinte nagyjelenete viszi-e a hátán a filmet, de talán nem is kell eldönteni. Miközben Mundruczó az ősi szimbolikákkal bűvészkedik, úgy adja át színészeinek a történet lényegét, hogy látnivalóan mindent tudnak róla.
Vagy még annál is többet.
Burstyn egy nagyobb összeget kínál a lánya mélyen lenézett férjének cserébe azért, hogy örökre elhagyja, de mégsem egy amerikai szappanopera többszörösen elcsépelt fordulatát látjuk. Nehéz elhinni, de mintha az amerikai színésznő amerikaira formált figurája a magyar rögvalóságból táplálkozna. És Kirby sem egy hollywoodi szuperprodukció kéjesen simogató happy endjét adja a tárgyalóteremben, miközben egy látványos fordulattal megbocsát a beperelt bábának. Nem. Sokkal inkább azt a végletesen magába forduló, sorstépázta, gyászoló anyát, aki a hosszú hónapokon át féltve őrzött gyászmunkáját tárja a nyilvánosság elé ezzel a gesztussal…
Mit mond a korunkról?
Zaklathatjuk további kérdésekkel a Mundruczó-Wéber fémjelezte mozit, és erre könnyű azt válaszolni, hogy az a tragédiákkal terhes érzelmi univerzum, amelybe könyörtelenül belevisz, nem sokban különbözik a tíz, húsz, negyven év előtti világtól. De mélyen emberi.
A Pieces of a Woman a Magyar Filmadatbázison
