Ave, Cézár!
Azzal együtt, hogy a hollywoodi aranykor napi praxisának árnyoldalait is felfedi, minden eddiginél kultikusabbá emeli, valójában az égbe meneszti a legendás álomgyárat. Nem más ez, mint egy alapjában rokonszenves (ön)dicsőítő (ön)paródia.
„Rettenetes egy film! Nem ajánlom senkinek.
Szenvedés volt nézni.”
(nézői komment)
Nem (igazán) jó a könyv, nem (igazán) jó a rendezés, nem (igazán) jók a színészek se mindig. Ám az egész úgy, ahogy van, remek. Kissé elvontak a fiúk, de ezt az író-rendező Coen fivérekről mindig is tudtuk.
A történet 1951-ben, Hollywood aranykorában játszódik, egy fiktív filmstúdióban, ahol gigavállalkozásban megszámlálhatatlan film forog. (Amerre a szem ellát, stúdióépületek regimentje, belsejükben az álomgyár iparosított mindennapjai.) Maga a sztori egy fiktív executiv (éceszgéber/supervisor) egyetlen napjának története. A Josh Brolin által megformált Eddie Mannix egyébiránt valóságos figura, az MGM stúdió sokat megélt, legendás főmuftija, csak éppen ő, a máig élő legenda szerint, sokkal durvább módon intézte az ügyeit, mint ahogy az a tesók fikciójában megjelenik. A Coeneknél, mondjuk így, pozitív szereplőnek beállított Mannix a valóságban ugyanis meglehetősen rossz hírnek örvendett. Rebesgették maffiakapcsolatait és összefüggésbe hozták három-négy gyilkossággal is. Közöttük felesége szeretőjének, a Supermant alakító George Reeves-nek a titokzatos halálával.
Nos, a fiktív Eddie Mannix a produktivitás élharcosa, a sztárok magánéletének odaadó manipulátora, aki egy személyben a legbensőbb kapcsolataikat is menedzseli. Ha kell, házasságokat kezdeményez és pecsétel meg (épp, hogy el nem hálja), ha kell, örökbefogadási manővert irányít. Mellesleg mintaférj és bősz apa, akinek az a legnagyobb bűne, hogy titkon néha dohányzik.
Ha valaki, hát Josh Brolin viszi is a mozit a hátán mindvégig.
Ami pedig a filmbéli Mannix által csúcsra járatott stúdió filmjeit illeti, egyik lököttebb, mint a másik. Legalábbis hat évtized távolából visszanézve. Ám akkor eszeveszettül rajongtak értük a napi robotba belefásult dolgozók millió, akik ily módon kapták meg a létezésükhöz nélkülözhetetlen „éves álomadagot”. (Nem mintha ma ez másként lenne, csak épp a korízlés változott.)
A történet fiktív filmstúdióban forgó fiktív filmjei – köztük az Ave, Ceasar! – forgatási jeleneteit akár Hollywood paródiájának is tekinthetjük, de a helyzet ennél jóval összetettebb. E groteszkbe hajló paródia ugyanis – azzal együtt, hogy a hollywoodi aranykor napi praxisának árnyoldalait is felfedi – minden eddiginél kultikusabbá emeli, valójában az égbe meneszti a legendás álomgyárat. Olyannyira, hogy az alapsztori is ugyanazokkal a filmes eszközökkel készül, mint a legendás ötvenes évek legendás filmjei. Innentől fogva nem más ez, mint egy alapjában véve rokonszenves, (ön)dicsőítő (ön)paródia.
A feléig irtó jó a humora is.
Josh Brolin viszi a mozit a hátán George Clooney, Josh Brolin
Szellemes, kifinomult. A legapróbb részletekig. Utána kissé leül. A történet fősodrát meg-megakasztó, hosszú forgatási jelenetekkel némileg el is unalmasodik. Ráadásul a befejezés is elég sutára sikerül. A stúdió szuperprodukciójának, az Ave, Caesar!-nak a főszerepét domborító nyűgös filmcsillag, Baird Whitlock bakijával ér véget a mozi, aki térdre rogyva a keresztre feszített Jézus lábai előtt, jövendő közönségének szónokol. Ám George Clooney – a mi jó George-unk – nem igazán tudja hitelesen eljátszani a nyafka filmsztár bakiját. Magunk közt szólva nincs is jól filmre írva. (Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a befejezés hatékonysága érdekében végül Whitlock minden addigi, pengére kimunkált nyelvbotlását kiirtották. A film előzetesében viszont láthatunk néhányat belőlük, valószínűleg nem véletlenül. Biztos nem akarták végleg kidobni.) De akárhogy is, ezzel együtt és ezen túl…
…jó a film.
Lehetett volna jobb is? Nehéz eldönteni. Amúgy meg maga a dilemma élteti. Például annak a dilemmája, hogy éppen sírjunk, nevessünk vagy simán csak meredten bámuljunk a moziban és élvezzük, hogy fogalmunk sincs, mit kéne csinálnunk. Gyanítom, egyszerre mindhármat. Mert ha el is lustul a történet, belülről mindvégig izzik és – ahogy a Coenektől megszokhattuk – már-már olyan bonyolult akár (hm, hm) maga az élet, amelyről adott esetben szintén nem könnyű eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk rajta, esetleg (ad absurdum) próbáljuk tárgyilagosan szemlélni.
Kissé tán túl bonyolult is.
Ralph Finnes
Annyira az, hogy az ember hajlamos azt hinni, a Coeneknek nincs kedve mindenben mindig állást foglalni. Szálazza szét, aki akarja. Ebből eredhet a nézői „dislexia”, az a fajta meg nem értés, amely első szinten nehezen dekódolja, valójában mi is történik. (Nem is mindig könnyű.) A színészt játszó színészeknek ugyanis (úgy mint: George Clooney, Scarlett Johansson, Channing Tatum stb.) nincs elég lehetőségük (tudásuk, tehetségük, segítségük, akármijük), hogy finom distanciákkal tegyenek különbséget a filmbéli színész s a színész által játszott figura között. A „fiúk”, persze, nem lennének igazi Coen-fiúk, ha rögtön nem mutatnák meg, miért is nem megy ez. A Ralph Finnes formálta, végsőkig kifinomult rendező egyszerűen képtelen elmagyarázni a seperc alatt sztárrá avanzsált, ősbunkó cowboygyereknek, hogy mi is egy filmes dráma lényege. Ennyi. Az már a becsületükre legyen mondva, hogy lerombolva minden előítéletet, ebből a mellékszálból, Alden Ehrenreich észvesztően lenyűgöző alakításában egy mindent elsöprő Ludas Matyi-történetet kerekítenek. (A parasztgyerek jön, lát, győz. Plusz ő a legokosabb. Minden suksükölésével együtt.) És ezzel nem kevesebbet tesznek, mint megadják a tiszteletet a bárhonnan jövő, nagybetűs tehetségeknek.
Beleértve Johanssont, Clooney-t és Tatumot is…
S ha ez még nem lenne elég, mindenki ronda, miközben szép. A fölvonultatott gyönyörű sztártestek bizonyos nézőpontból ugyanis meglehetősen tökéletlenek. És ezt a kamera meg is mutatja. Egytől-egyig. Clonney enyhe túlsúlyát, Scarlett Johannson smink alá rejtett, kezdődő ráncait is. S megmutatja vele (lehet elalélni) a szépség végtelenül átmanipulált jelentését is…
Vannak a filmben kommunista írók, de minek. Jó, jó, az ötvenes évek Amerikájában vagyunk, és itt aztán lehet degradálni, stilizálni, parodizálni, giccsesre habosítani bármit. Van még hidrogénbomba meg Lockheed-botrány is. Pontosabban botrány nincs, csak látnivalóan készülődik. Mi már tudjuk.
Szóval minden ki van agyalva. Nagyon.
A magyar szinkron meg zseniális. Kőszegi Ákos hangját (Josh Brolin) öröm hallgatni.
Az Áve, Cézár! a Magyar Film Adatbázison
