Hokum
Damian McCarthy harmadik filmje, a Hokum, következetesen követi a mára oly népszerűvé vált szerzői horrorfilmek nyomvonalát.
Talán kicsit túl következetesen is. A film ugyanis egy perfekt módon kivitelezett stílusgyakorlat lett: a karmester csodásan vezényel, a varázslatosan muzsikáló zenekar hibátlanul játszik, csak éppen egy olyan kottából, amit már ezerszer hallottunk. De tényleg mindig kell a narratív újítás? Az elmúlt tíz-tizenöt évben az egyik legnagyobb filmtörténeti változáson a horror műfaja esett át. Ez a periférián mozgó zsáner (nevéből is eredően) a szélsőséges erőszak ábrázolása miatt mindig is megosztó volt. Szerencsés módon azonban mára már igencsak kinőtte saját kereteit, azaz a sokáig csak az ijesztgetésre, „jump scare”-ekre fókuszáló, vásári mutatványokat idéző produkciók magukba szívták (elsősorban) a családi dráma melankolikus irányvonalát is. Ez a műfaji keveredés azért szerencsés, mert így a szerzők képesek tágítani a horrorfilmek karaktereinek dimenzióit, és a realisztikus, gyakran pszichológiai szálaknak köszönhetően fokozni a narratív meglepetések erejét és mélyíteni azok szerkezetét.
A szerzői dráma és a horror kettőse remekül működik egy másik vonatkozásban is: a horror a maga groteszk líraiságába csomagolva – a dráma mellett –, képes a leginkább visszaadni a valós erőszak által megélhető borzalmakat. Az egyéb zsánerfilmekkel ellentétben egy cseppet sem romantizálja a vásznon ábrázolt brutalitást. Itt nincsenek pátosszal teli, heroikus érzelmek, mint amikor valaki vagy valakik „csatába indulnak” (gondoljunk csak A Gyűrűk Urára vagy a Mátrixra), hanem az a fajta realisztikus kegyetlenség, ami az erőszak velejárója, bár elnagyolva, de mégis rendkívül nyersen és egészen egyszerűen ijesztően (ahogy a valós erőszak is az) jut el a nézőhöz. Ezt amúgy remekül példázza a Hokumban a nyuszijelmezes fiatal lány hullája – azaz a realisztikus, kegyetlen és értelmetlen halál –, ami pont annyira borzongató, mint maguk a természetfeletti jelenések.
Ebbe az újhullámos horror-irányzatba tartozik két korai zsánerújító, paradigmaváltó film is, amelyek a Hokumhoz hasonlóan a horror műfaján belül a boszorkányfilmek szubzsánerébe kategorizálhatók. Ezek az Örökség és A boszorkány. Sőt, ide tartozik a tavaly bemutatott Fegyverek is, amely női mellékszereplője (antagonistája) Oscar-díjat nyert. Ezek azok a nagy elődök, amelyekkel egyáltalán nem fair összehasonlítani a Hokumot, azonban az ember önkéntelenül is megteszi. És ha ezek a filmek vannak a legfelső polcon, akkor a Hokum éppen csak eggyel alattuk helyezkedik el.
A különös hotel és személyzete
Mert a Hokum egy remek film, azonban pont a fentebb említett drámai elemek kissé erőtlen mivolta miatt ingadozik a régivágású, mára már elunt horrorok és a szerzői drámaiság határvonalán. A főszereplő Bauman és az anyja halála miatt érzett bűntudata egy elég egyszerű, sőt, sajnos kissé olcsó narratív elem.
Azonban a Hokum a gyengeségei ellenére is valószínűleg kiemelkedő lesz az idei horrorfilmes termésből, amiről többek között a film egy másik szubzsánere tehet, ami pedig nem más, mint a horrorral szintén szorosan összefonódó krimi. Ennek kapcsán a Hokum tovább rokonítható a 10 Cloverfield Lane, a Fekete telefon, a Temetetlen múlt vagy akár Az Álmosvölgy legendája című filmekkel.
A Hokum azon filmek halmazába tartozik, mint a Temetetlen múlt, amelyekben a természetfeletti jelenségek segítik hősünket kinyomozni a nagyon is ember által elkövetett bűntényt. Ez a bűntény áll a történet középpontjában, az ezt körülvevő kirakós játék, majd a kirakós megoldása után keletkező klausztrofób helyzet – hősünket bezárják a boszorkány- és kísértetjárta hotelszobába –, valamint az abból való kijutás körüli feszültség a film egy nagyon erős pontja.
Azonban valamennyit árnyal a képen, hogy hiányzik ebből a kirakós játékból a belső hajtóerő. Főszereplőnket ugyanis a hála, a bűntudat és a kalandvágy keresztmetszete készteti arra, hogy felkutassa az eltűnt recepciós lányt, azonban hősünk kockázat vállalásának mértéke – egy vadidegenért –, kicsit megbillenti a történetet, amitől a film (egy keveset) veszít az erejéből. Pedig érthető a szál, a bűntudat folyamatosan jelen van főszereplőnk életében anyja halála miatt, azonban nincs eléggé összekötve ez az érzelmi szál a recepciós Fionával.
A Hokumnak van azonban egy további, sőt, talán legerősebb pontja, ami pedig maga a horror. A sötét szobákban kirajzolódó alakok, a hátborzongató hanghatások, a várt és váratlan ijesztgetések egyaránt beszippantják a nézőt, miközben persze alig mer a vászonra nézni. McCarthy feszültségteremtő ereje és rendkívüli ritmusérzéke is kiemeli a Hokumot a többi film közül, akárcsak a főszereplő, Adam Scott zseniális alakítása. A megtört, cinikus, életunt, de karizmatikus író karakterét Scott elemi erővel prezentálja.
Bauman (Adam Scott) a cinikus író
Ha McCarthy a rendezői kvalitásait egy hasonlóan erős forgatókönyvvel sikerül majd egyszer párosítania, akkor tényleg felléphet a legnagyobb mesterek mellé a dobogó tetejére; azonban amíg ez nincs meg, sajnos csak a második hely jut neki. Mindenesetre érdeklődve várom a következő filmjét is: ha „csak” ilyen minőségű lesz, akkor is örömmel fogom megnézni, ha pedig esetleg egy csipetnyivel több eredetiséget sikerül belecsempésznie a történetbe, akkor már tényleg aranyérmes alkotóról beszélhetünk.
A Hokum így nem váltja meg a világot, de a film hangulata, stílus- és alkotóelemei, karakterei, komplex történetvezetése és feszültségépítése kiemelik az átlagos horrorfilmek közül, amitől az egyszer nézhető filmeken is bőven túlmutat. Nem éri el Jordan Peele, Ari Aster vagy Robert Eggers alkotásainak szintjét, de csak éppen egy picivel marad el tőlük, ami miatt egy horrorrajongónak – vagy csak annak, aki szeretne egy kicsit borzongani – mindenképpen remek választás.
