Összedőlt a kártyavár

|

Hóember

Olyanok ezek a jelenetek, mint egy rosszul sikerült paródia kirakós elemei, amelyek valahogy összekeveredtek, egy dobozba kerültek egy másik puzzle-lal.

A lélegzetállítóan pörgős trailer és a remek szereplőgárda ismeretének fényében már régóta vártuk a Hóembert, annak ellenére, hogy az előzetes ismeretek alapján azt gondolhattuk, svéd rendező ide vagy oda, kétség sem férhet hozzá, hogy annak nem túl sok köze lesz a hamisíthatatlan skandinávok általi feszültségkeltés módjához. Látványos, akciódús jelenetekkel tarkított thrillert reméltünk, nem kivárós, ráérős történetvezetést. Ám csalódnunk kellett: az amerikai filmesek (rendező: Tomas Alfredson) egészen máshogy kasztrálják a Nesbo-művet, mint ahogy azt feltételezzük.

Ugyanis ami két és fél percben látványosnak és akciódúsnak ígérkezik, az elveszik a teljes játékidő alatt. Épp itt és így köszön vissza az eredet: minden más összeegyeztethető elemmel együtt ez tűnik olyan tényezőnek, ami eldönthetné a film sorsát: lassan hömpölyögve haladunk előre a történetben, olykor már a vontatottság határát súrolva, de azt mégis ügyesen elkerülve. Az első tíz percben megütközve meredünk a vászonra, nem akarunk hinni a szemünknek-fülünknek: lehetséges, hogy tényleg sikerült Hollywoodnak egy idegen adaptációt úgy összehoznia, hogy azon keresztül átütő erővel, ilyen hangsúlyosan legyen jelen az adott idegenség minden karakterjegye?

Nem. Ott és akkor fosztanak meg a borzongás élményétől, ahol sohasem gondoltuk volna. Mert olyan A kategóriás alapanyaggal, rendezővel és színészekkel készült filmet nehezen tudok az emlékeimbe idézni, ahol mindent egy ZS kategóriás horrorfilmre emlékeztető betétek vágtak agyon. Csak egy dolgot nem tud az ember eldönteni: akkor fáj a hasa jobban a nevetéstől, amikor a gyilkosságok elfuserált végeredményei vagy amikor Val Kilmer agyonplasztikázott feje mered reá a szélesvászonról.

És bizony, pontosan úgy viselkedünk a moziban, ahogy annak idején, mikor betévedtünk az Alkonyatra: röhögőgörcsöt kapunk, mikor sírnunk, megijednünk vagy félnünk kellene. Csakhogy most nincs, aki felróná ezt nekünk. A skandináv krimik, Nesbo- és Fassbender-rajongók nem tekergetik a nyakukat, nem döfnek keresztül minket gyilkos tekintetükkel. A hatás most abszolút homogén.

Michael Fassbender

Ha már filmes élmény, akkor ennek a hatásnak a vámpíros sztori mellett egy más szempontból inzverz emlék jut most még az eszembe: valami hasonlót éltem át akkor, mikor egy dán vígjátékra váltottam jegyet és tulajdonképpen egy könnycsatornákat szintén nem kímélő, izraeli drámát nézhettem végig helyette.

Olyanok ezek a jelenetek, mint egy rosszul sikerült paródia kirakós elemei, amelyek valahogy összekeveredtek, egy dobozba kerültek egy másik puzzle-lal. A halál ábrázolása itt összeférhetetlen a többi jól megkomponált elemmel, a brutalitás megjelenítése, az ömlő vér és a csonka tetemek látványa Tarantinónál tudatosan válik abszurd módon viccessé, itt azonban kétség sem fér hozzá, a dolog nem volt szándékos, valami nagyon félresiklott. Teljesen ellehetetleníti a befogadót annak az élménynek a hosszabb távú megélésében, hogy a vakító fehérségbe veszve – belső és külső terek látványa által – megmerítkezzen az ürességben, az északi sötétségben. Itt sajnos – Larson után szabadon – valóban összedől a kártyavár.

És ez épp azért szívfájdító igazán, mert a film egészére nem lehet rámondani, hogy ezer sebből vérző szemét, vagy teljes félreértés lenne.

Hiszen igen, ott van benne az, amiért úgy bele lehet szerelmesedni ebbe a világba, ami miatt annyira magával tud ragadni ez a műfaj e nemzethez tartozó képviselőinek a szemüvegén keresztül. A már említett tájábrázolás, a havas vidék, a hófedte hegyek ölelte tó, a fehéren izzó betonrengeteg, a felső tízezer partijainak helyet adó épületek oszlopcsarnokai és üres színháztermei, a penészgomba lepte lakás vagy az üvegfalú nyomozóiroda, ahol a lépcsőfordulóban a fejed felett belehamuznak a reggeli kávédba, mind-mind roppant harmóniát alkotnak a történet hőseinek belső világával, „lelki tereivel”, kapcsolataival és viszonyaival.

Rebecca Ferguson

A modern, északi ember közönyben és jólétben szinte géppé válik – így látszik ez kívülről. Közönye mögött azonban belefúl a saját nyomorába, súlyos kommunikációs problémákkal küzd, az érzelmeit nem meri vagy nem is tudja kimutatni, a komplexusok, a félelem és a stressz határozza meg a mindennapjait.

Kilátástalan, félresiklott életek pőrén és nyersen vagy épp hamis csillogással. Csupa olyan, a hagyományos társadalmi normákat sértő, emberbőrbe bújt identitás, akik mind ez idáig sikeresen viselték a maguk szabta álarcot, vagy épp a látszattal szembeni heveny nemtörődömségük ellenére, zsenialitásukból eredően elnéztek nekik bármit.

Az alkoholfüggő nyomozó, aki a szakmán belül egyfajta rocksztár veteránnak számít, a sorozatgyilkos, aki mintapolgárként van elkönyvelve, a vidám, energikus, fiatal nyomozólány, aki valójában rögeszmésen ragaszkodik a vendettájához. Vagy a fiú, akivel szemben két férfi is próbál apaként fellépni, de ő mégsem tudja, hogy ki fia-borja, meg az anyja, akinek fogalma sincs arról, hogy egy elmebeteggel él együtt. És itt van még a téli olimpiát Oslónak tető alá hozó ünnepelt milliárdos, aki egy perverz állat, vagy a neves orvos transzvesztita hajlamokkal. És végül, de nem utolsósorban svéd asszonyok törvénytelen gyermekekkel, agresszív szeretőkkel, az abortusz dilemmájával és meddő férjekkel.

Michael Fassbender, Rebecca Ferguson

A történetben, úgymond, számukra is összedől a kártyavár: ebben a vonatkozásban ez tudatos, s itt jelesre is vizsgázik a film. A legnagyobb érdeme, ahogy megmutatja, hogyan történik mindaz, ahogy utoléri a történet karaktereit a múlt, ahogy kirekesztetté válnak. A kérdés csak az, ki marad a felszínen és ki nem. Ki tudja magát visszaküzdeni a belső körbe, ki képes megbirkózni a periférikus helyzetével, a változással? Ki tudja maga mögött hagyni a múltat, vagy elviselhetővé tenni, hogy együtt éljen vele? Ki miként reagál arra, ha kiderül, vagy rejtve marad egy titok?

A Hóember a Magyar Film Adatbázison

CÍMKÉK: