Az otthontalanság szívszorító romantikája

|

Hidegháború

Az Idával Oscar-díjat nyert Pawel Pawlikowski legújabb alkotása egyszerre történelmi és romantikus film, de a címe nem hazudik: leginkább hátborzongatóan céltudatos korrajz.

Wiktor és Zula (Tomasz Kot, Joanna Zulig) a második világháború utáni hónapokban ismerkednek meg, amikor az új lengyel vezetés egy hagyományőrző egyesületet hoz létre, amelynek Wiktor a karmestere, Zula pedig egyik tehetséges énekese. Bimbózó szerelmüket természetesen titkolniuk kell feljebbvalóik előtt, de hamarosan ennél is komolyabb fejfájássá válik, hogy a férfi úgy dönt, egy berlini turné alkalmával külföldre szökik. A Hidegháború pedig azt mutatja be, hogy a következő évtizedekben hogyan próbálják közös nevezőre hozni életüket az őket elválasztó vasfüggönyön keresztül.

Gyakran előfordul tehát, hogy akár hónapok vagy évek is eltelnek a Hidegháború egy-egy jelenete között – rendkívül elliptikus filmről van szó, a rendező csak a kulcsmozzanatait villantja fel a két szereplő viszonyának. Nem szükségszerűen forradalmi húzás ez, de kevés alkotó meri bevállalni, hogy ennyire szélsőségesen mutassa be, hogyan változik két szereplő viszonya nagyjából 15 év távlatában – mintha csak Richard Linklater Mielőtt-trilógiáját látnánk zanzásítva, egy olyan másfél órába belezsúfolva, ahol még a korrajznak is sikerült helyet szorítani. Ezt szigorúan véve nem is sikerül áldozatok nélkül végigvinni, a legtöbb kívánnivalót ugyanis a romantikus kapcsolat árnyalása hagyja maga után: a nagyívű, tragikummal átitatott, kozmikus, „életre szóló szerelem – kihűlés – újra egymásra találás” mintája jelenti itt is a dramaturgiát. Egy-egy pillanatképben a film keveset tud megragadni a figurákból, a hézagok kitöltése pedig ránk van bízva, azonban további fogódzó híján sokszor csak sablonokkal tudjuk kitölteni a narratívában jelentkező űrt.

Ez annyiban megbocsátható, hogy ahogyan a cím is jelzi, a Hidegháború nem feltétlenül egy szerelem, hanem egy sajátos történelmi helyzet, egy időszak, egy generáció meséje. Azoké a nemzedékeké, akik hazájuk börtöne és a Nyugat kényelme és szabadsága között választhattak, hogy végül bármelyik mellett is döntsenek, mindig az hiányozzon nekik, ami csak a másikban volt meg. Hőseink átvitt értelemben (de Wiktor egyébként jóformán szó szerint is) hontalanokká válnak: Lengyelországban folyamatosan kompromisszumokat kell kötniük a rendszerrel, Párizsban pedig kisebbségi érzéseik és a közeg idegensége emészti fel őket.  Párkapcsolatukba is jórészt ez a szenvedés csordogál át, és az idő előrehaladtával egyre nehezebb eldönteni, érzéseik mennyire szólnak kettejükről, és mennyire arról, hogy állandóan gyökértelenek éppen aktuális közegükben. (Persze ebben része van annak is, hogy a Hidegháború nem fektet sok energiát viszonyuk kifejtésébe.)

Bár látszólag nincs előtérben, a mű minden részlete ezt az élethangulatot elemzi – érdemes például megfigyelni, hogy a Zula által különböző verziókban énekelt dal hogyan változik az évek során, és hogy végül soha nem nyeri vissza eredeti tisztaságát. Zula és Wiktor szerelme, de legfőképp egész élete beleveszik és feloldódik a csontig hatoló fekete-fehér snittek szürkeségében. És bár láthatunk életképeket arról is, hogyan avatkozik bele a szocialista diktatúra a szereplők életébe, a Hidegháború nem az elnyomás különböző aspektusait kívánja bemutatni (hiszen ezeket már számos mű megénekelte), hanem a sehova sem tartozás mindent felülíró gyászát. Ez pedig azért is különösen lényeges, mert ez Kelet-Európában ma is realitás, sőt egyre inkább az, ahogyan lengyelek, románok és magyarok milliói távoznak külföldre, térnek vissza, majd mennek el újra, végeláthatatlan csárdást járva fél-hazáik között. Azonban az ugyanezt a kivándorló életmódot feldolgozó Brooklynnal ellentétben itt a végkicsengés sem a reményt, hanem a teljes kilátástalanságot hordozza magában.

Így még még azt is megkockáztatom, hogy a Hidegháború érettebb, és mindenképpen hatásosabb film (ráadásul főként hazánkban az), mint Pawlikowski előző sikere, az Ida. Emiatt jobb is, ha nem szerelmi történetként, krónikaként közelítünk hozzá, hanem nyitottak maradunk, és átadjuk magunkat a film utánozhatatlan élményének.

A Hidegháború a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: