Hétköznapi kudarcok (Běžná selhání)
Az aradi származású Groșan Cristina, vagy ha úgy tetszik, Cristina Groșan, új filmjével, a Hétköznapi kudarcokkal beírta magát a filmtörténetbe, ugyanis a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte az Autrici under 40 (40 év alatti női alkotók) díját.
Hogy pontos legyek, a két éve alapított díjat megosztva kapta, a másik díjazott a svéd Isabella Carbonell volt. Hogy mitől érdekes többek között Groșan Cristina produkciója? Attól, hogy a cseh—magyar—szlovák—olasz közreműködésben készült alkotásnak a szereplői cseh nyelven beszélnek, mégsem könnyű a cseh filmes kánonba beilleszteni, mint ahogy például a magyarba sem. De nem csak ezért van az, hogy egy szokatlan, eredeti nyelven, felirattal debütált filmet láthatott a közönség Magyarországon a Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon, a CineFesten. Hanem azért is, mert Groșan filmje ledobja magáról az eddig ismert kategóriákat és karakterjegyeket.
Érdekesség, hogy a rendező szinte párhuzamosan készítette első és második nagyjátékfilmjét. Ez már eleve ritkaságnak számít, kiváltképpen, ha a magyar, román vagy más kelet-európai viszonyokat vesszük alapul. Első filmje, A legjobb dolgokon bőgni kell, a nemzedéki sorsot, a harmincas nők válságát némi humorral feldobni kívánó alkotás mondhatni nem futotta ki túlságosan a formáját. Nem sikerült gazdagítania a sikeres nemzedéki filmek sorát, és valljuk be, hogy a női problémákra koncentráló filmes kánonban is akad rétegzettebb alkotás.
Kerekes Vica és Nora Klimesová
A Hétköznapi kudarcok komplexebb módon ugyan, de szintén nőkre, három eltérő generációjú nő sorára igyekszik ráközelíteni. A férjét elvesztett Hana (Tatjana Medvecká) az özvegyi gyász feldolgozása közben veszíti el addigi munkáját, és egy terápián igyekszik szembenézni a helyzetével. A családjától kapott robotkutya akár az abszurd humor forrása is lehetne, de mintha a forgatókönyv nem áldozna erre eleget. Tereza (Nora Klimesová) identitásproblémákkal küzdő kamaszlány, akit az anyja (Kerekes Vica) próbál kevés sikerrel szocializálni. Ez a legrealisztikusabb szál a lassan egybegabalyodó három történetben. A harmadik Silvának (Beáta Kaňoková), egy leszbikus pár egyik tagjának anya-válságán át kibomló énidő-szösszenet.
Ezekhez hozzárendelt háttér a megmagyarázhatatlan katasztrófa, mely, mint valamiféle armageddon söpörne végig a cseh városi környezeten. Ennek baljós előszele a médiából befolyó hírfoszlányokból már kivehető a film szerint, sőt, a hatás erősödik, és fokozatosan egy digitálisan képileg is megtámogatott, apokaliptikus jegyeket felvonultató katasztrófafilm felé tartunk. Ez akár működhetne is, de a helyzetek nincsenek eléggé kiélezve ehhez. Példának okáért a gyermekét a káoszban elhagyott anya ahelyett, hogy kétségbeesetten kiabálna, egy mukk nélkül bóklászik a gyermekét rejtő, evakuált toronyház-szerű plázában. A drámai hatás így elmarad, de a helyzet abszurditása sem kap akkora hangsúlyt, hogy akár elnevesse magát az ember.
Három eltérő generációjú nő sorára igyekszik ráközelíteni
A film lehetne a transzcendens megragadására tett kísérlet is. A csehes környezet akár alá is dúcolhatna ennek. Számos cseh film operál ezzel – ha mást nem is, de Petr Zelenkát itt meg kell említenem. Mint ahogy az Zelenkától sem idegen, a csodaszerű történések itt is alapmotívumai a filmnek, mint ahogy a véletlen is kötőanyaga a forgatókönyvnek.
Ezek mellesleg, bár más tónust kapva, például Enyedi Ildikónál is visszaköszönnek. De a Hétköznapi kudarcok mintha mégsem állna össze. Vélhetően a velencei döntnökök sem az alkotás felépítettségét díjazták, hanem a bátorságot, ahogy a rendező a női sorsok felvillantásával nehezen megragadható hangulatfoszlányokat igyekezett a vászonra felhinteni. Illetve épp ezt a nehezen megfoghatóságot, mely ugyan egyedivé teszi Groșan Cristina filmjét, ám nem magával ragadóan érdekessé.
A Hétköznapi kudarcok cím is talán olyan, ami elveszett a csehről magyarra történő fordításban. Bár igaz, a filmbeli szereplők csapásként élik meg a mindennapi életüket. Hiába tombol kint a káosz, az ember(lányá)t nem ez borítja ki, mert már eleve ki van borulva, legalábbis a film szerint. Az ijedelem éppen csak eléri a szereplőket néha, ám semmitől sem kapnak sokkot, legalábbis nem hihetően. A végső dramaturgiai fordulat pedig nem indít el látványos jellemfejlődési hullámot. A történtek csak mint egy hétköznapi esemény, annyit lendítenek a szereplők rezignáltságán.
A film kíváncsivá tett arra, hogy az alapul szolgáló forgatókönyv, Klára Vlasáková munkája milyen lehet önmagában, nem egy rendezői koncepció megvalósulásaként egy másik médiumon átszitálva. Nem biztos, hogy Vlasáková összeboronálása a rendezővel Marek Novák producernek a legjobb ötletként kerül be utólag a noteszébe. És bár vannak képek, melyek Győri Márk beállításai folytán megragadnak a néző hosszú távú emlékezetében, mégis, a Miskolci CineFest közönsége némi hitetlenkedéssel vegyes ámulattal hagyta a nézőteret. Mint ahogy az összélményhez számomra is hozzátartozik a hiány érzete, ami végigkísérte ezt az egy óra huszonöt percet.
Hétköznapi kudarcok a Magyar Filmadatbázison
