Gyújtogatók
Nem akadt idén Cannes-ban film, amely jobban elbűvölte volna a kritikusokat, a zsűri mégsem díjazta Lee Chang-dong rejtélyfilmjét. Talán nem véletlenül: a dél-koreai rendező hasonlóra vállalkozott, mint Nemes Jeles László a Napszálltában, és az életünket átszövő mélységesen mély bizonytalanságról, elveszettségről mondott egy zavarba ejtő thrillermesét.
Dzsongszu írónak készül, de kifutófiúként dolgozik Szöulban. Egy nap ráköszön egy lány, Hemi (az elsőfilmes Jong-seo Jeon nagy felfedezés), aki azt állítja, együtt nőttek fel egy kis faluban, és a fiú valószínűleg csak azért nem emlékszik rá, mert átplasztikáztatta az arcát. Gyerekként csúnyának csúfolta, most egyből beleszeret – és megígéri neki, hogy vigyáz a macskájára, amíg a lány Afrikába utazik. Nem bújik elő a macska sosem, mert állítólag annyira félős, de Dzsongszu kitartóan eteti, míg Hemi vissza nem tér egy gazdag ficsúrral Kenyából, akivel a repülőn ismerkedett össze, és aki magabiztos fellépésével rögtön féltékenységet, kisebbrendűségi komplexust ébreszt a szegény származású, esetlen Dzsongszuban.
A Gyújtogatók, amit a dél-koreai rendező a japán író, Haruki Murakami novellájából adaptált, megkapóan rejtélyes film, amely mindvégig megőrzi a titkait. Eleinte, és sokaknak talán utólag is úgy tűnik majd, hogy arról a tehetetlen frusztrációról szól, amit a szegény érez, amikor gazdagot lát, aki ráadásul elcsaklizza a barátnőjét, és kedves mosolyával, természetesen viselt felsőbbrendűségével, kikezdhetetlen modorával még haragudni se lehet rá. „Túl sok Gatsby él Dél-Koreában” – jegyzi meg Dzsongszu a gazdag Benre utalva, akiről nem tudni, miből él és hogyan szerezte a vagyonát (a Walking Dead sztárszínésze, Steven Yeun játssza, ami még jobban kidomborítja a fiúk közti, kimondatlan hierarchiát). A csavar, amitől izgalmas lesz ez a felállás, pedig annyi, hogy Dzsongszu saját magának szúrja el a helyzetet, mert a rivális felbukkanásával rögtön elfogadja a vereséget, és már azelőtt lemond a lányról, hogy konfliktusba keveredne érte.
A Gyújtogatók mögött ott lappang az ország megosztottsága, észak és dél, vidék és város, az elszegényedett és meggazdagodott társadalom szétszabdaltsága. De Lee Chang-dong filmje nem szociografikus igényű, nem csupán a munkát, albérletet, párkapcsolatot nehezen találó fiatalok nehézségeiről akar szólni, hanem az életükben sokkal mélyebben rejlő hiányról. A Gyújtogatók a szomorkás szerelmi háromszögből félúton egzisztencialista thrillerré növi ki magát, de ezt olyan rejtélyesen teszi, hogy igazából még arról is vitatkozni lehet, tényleg egy bűnügy bontakozik-e ki a szemünk előtt.
Lee Chang-dong hasonló narratív trükkhöz folyamodik, mint Nemes Jeles László a Napszálltában: a történet minden egyes információját elbizonytalanítja, és nem csupán a miértekre vetít kételyt, de arra is, hogy léteznek-e bizonyos dolgok. Tényleg annyira szégyenlős a lány macskája, hogy sosem bújik elő, vagy azért nem látjuk, mert nem is létezik? Beleesett vajon kiskorában Hemi a kútba, vagy csak azért meséli ezt a történetet, hogy felhívja magára és a magányára a figyelmet? Ha eltűnik valaki a történetből, azt vajon egy sorozatgyilkos tette el láb alól, ahogy a gyanúnk súgja, vagy egyszerűen csak kiiratkozott az addig sem kedvelt életéből, és újat kezdett valahol máshol?
A Gyújtogatókban minden jel ott van a szemünk előtt, amikből összerakhatunk egy gyilkosságról szóló történetet, de a rendező nem erősíti meg egyik nyom egyik olvasatát sem. Így csakis a főhősre, Dzsongszura hagyatkozhatunk, aki számára viszont bevallottan rejtély az élet: nemhogy nem találja a saját helyét a világban, de eligazodni sem tud igazán benne. Nem érti a lányt, akibe szerelmes, se az apját, aki nem képes beilleszkedni a társadalomba, mert rendszeres dühkitörései miatt megrongálta a szomszédja értékét, és jelenleg a per végkimenetére vár, hogy börtönbe kell-e vonulni. Mint a lánynak, aki egy fojtogatóan szűkös albérletben éldegél, úgy Dzsongszunak is alapélménye a hiány, az, hogy valami mélységesen kimaradt az életéből.
Lee Chang-dong azért szublimálja filmjéből a thrillert, a pontosan kiolvasható bűnügyet, hogy poétikus filmnyelvet találjon az élet közepén tátongó űr, a kielégítetlenség megfogalmazásához. Filmjének közepén a lány, aki azért utazott Kenyába, hogy saját szemével lássa a nagy éhség táncát, amely nem a fizikai, hanem a spirituális éhezést szimbolizálja, révetegen táncolja el azt a két fiú előtt, félmeztelenül. A határon az észak-koreai propaganda bömböl, a háttérben Miles Davis szaxofonja búg, a kamera pedig a lemenő nap horizontjáról az égre svenkel. A kép kiürül, és menthetetlen melankóliával telítődik: sokkal többről szól ez, mint pusztán az álláskeresés, a párválasztás nehézségeiről.
A különbség a Napszállta és a Gyújtogatók között abban rejlik, hogy Nemes Jeles László azért akadályozza a krimi zsánerének működését, hogy a frusztráló filmélménnyel egy frusztrálóan kiismerhetetlen korba vesse bele a nézőjét, Lee Chang-dong viszont a második félidőre beindít és nyomasztóan izgalmassá teszi a sorozatgyilkosos thrillerét. Addig ugyan nehéz eljutni, mert a film feléig az sem derül ki, mire fut ki a sztori, és a hol képzelgő, hol csak szimplán esetlen dél-koreai karaktereket is nehéz megfejteni nyugati szemmel, de érdemes türelemmel végignézni a Gyújtogatókat, mert végül megrendítő filmélménnyé érik. Olyan elgondolkodtató találkozássá, amilyen tényleg csak ritkán jön szembe velünk a hazai mozikban.
A Gyújtogatók a Magyar Filmadatbázison
