Gyilkosság az Orient expresszen
Kenneth Branagh nem Poirot. Legalábbis nem az az elfojtott szexusú, bár alkalmanként azért orosz szélhámosnők iránt lelkesedő, alacsony, tömzsi alak, akit maga Christie sem igazán kedvelt, és neki legyen mondva, de olvasói háta mögött, idő előtt le is gyilkolta. Poirot férfi. Ráadásul szerelmes férfi.
Johnny Deep
-Ezzel a mentalitással nem viszi semmire.
-Remélem is.
Agatha Christie sikerének titka az endorfin és a szerotonin. Nem is akárki, három tekintélyes brit neuronyelvész jutott erre a meglehetősen bizarr következtetésre, miután gondosan átvizsgálta több mint nyolcvan regényét. Két olyan közismert, jó okkal boldogsághormonként emlegetett vegyi anyagról van szó, amely a droghoz hasonló euforikus érzéseket vált ki az emberi agyban. Ragyogó arc, csillogó szem, szeretet, bizalom, önmagunk elfogadása, múló félelem és fájdalom…
Bár az „Agatha-programban” részt vevő brit tudósok a nyelv oldaláról közelítették a krimi koronázatlan királynőjének – végső soron megfejthetetlen – titkát, ám gyaníthatóan nem csupán a szűken vett nyelvet és a nyelv által közvetített tartalmakat vizsgálták, de ezzel együtt bizonyos nyelven túli tartományokat is. (Több mint kétmilliárd példányban keltek el a könyvei a világ megszámlálhatatlan nyelvén, ami jól mutatja, hogy ez az endorfinos sztori jó eséllyel idegen nyelvre fordítva is működik.) Arról nem is beszélve, hogy bűnügyi történeteinek filmes változatai szintén rajongók millióit kápráztatják el, a vásznon is őrizve a titkos vonzerőt, minden idők egyik legnépszerűbb írójának mágikus varázsát.
Nincs benne semmi meglepő tehát, ha minden kor létre akarja hozni a maga – saját képére formált – Agatha Christie-jét.
Olivia Colman, Judi Dench
Egyik legnépszerűbbje, a Gyilkosság az Orient expresszen különösen alkalmas erre, hisz nemcsak hogy elsőre beszippant a kultikus múlt századi járat Európát átszelő pazar világa, de olyan szélsőséges helyzetben mutatja a szereplőit, amely percről-percre egyre izgalmasabb információkat szolgáltat az emberi lélek végtelenül ellentmondásos, bonyolult működéséről. Sydney Lumet 1974-es, világsztároktól hemzsegő, a szituációhoz mérten meglehetősen derűs változata után még legalább három született, beleértve ezt a mostani, Kenneth Branagh rendezte filmváltozatot is. A 2010-es verzióban a filmvászon legjelentősebb (s tegyük hozzá, legszerethetőbb) Poirot-ja, David Suchet játszotta a főszerepet, de maga a film olyan huszonegyedik századian borúsra, mondhatni depressziósra sikeredett, hogy miliője aránylag messze került az erdeti műtől. (Nem termel elég endorfint.)
Kenneth Branagh filmje viszont arra hajt.
A film legmodernebb technikáit bevetve olyan süvítően szép, a vonat végtelen suhanását imitáló, grandiózus látványvilágot teremt, hogy az már önmagában is elvarázsolja a nézőt. (Otthoni komputer kalózoldalain nem kívánt mellékhatások.) És akkor még nem beszéltünk a dialógusok humoráról (lásd mint fenn) és arról a szépségkultuszról – arcok, sminkek, jelmezek, a látvány legapróbb részletei – amely nélkül, úgy tűnik, nincs Agataha Christie. A nagy kérdés, persze, itt is az, hogy mennyire akar újító lenni a filmes alkotó, ezúttal Branagh, aki a rendezés mellett a kis belga detektív szerepét is elvállalta. A korhoz vagy saját (túlfűtött) művészi énjéhez hajlítja-e Christie-t. És ezzel szoros összefüggésben, megváltoztatja-e a végén a sztorit. (A tíz kicsi indiánnak például többrendbeli befejezését láthattuk, és egytől-egyig a történet belső logikájából táplálkoztak.)
Kezdjük azzal, hogy Kenneth Branagh nem Poirot.
Kenneth Branagh, Daisy Ridley
Legalábbis nem az az elfojtott szexusú, bár alkalmanként azért különleges kisugárzású orosz szélhámosnők iránt lelkesedő, alacsony, tömzsi alak, akit maga Christie sem igazán kedvelt, és neki legyen mondva, de olvasói háta mögött, idő előtt le is gyilkolta. Nem. Itt Poirot férfi. Ráadásul szerelmes férfi. Egy bekeretezett fényképet hurcol magával, amelyről csak annyit tudunk, amennyit a sejtelmes felirat elárul.
Catherine.
Amúgy belga módjára francia akcentussal beszéli az angolt, embertelen nagy szőke bajuszt hord, és vonakodva bár, de a lavina eltorlaszolta luxusvonaton próbálja kideríteni annak a helyből antipatikus, bűnöző alkatú alaknak a halálát, akit Johnny Deep formál meg. Szerencsés módon úgy, hogy a régóta ráégett modoros gesztusok épp illenek a szerephez. A díszes társaság pedig, akik között Poirot a gyilkost keresi, alig kevesebb világsztárt vonultat fel – Michelle Pfeiffertől Judi Denchen át Penelope Cruzig – mint amennyit a Sydney Lumet-féle változat.
Michelle Pfeiffer
S ha Branagh nem is a hagyományos értelemben vett Poirot – egyszer majdnem még bunyózik is – viszont kitűnő rendező, aki (a végét nem árulom el) úgy változtatja meg a sztorit, hogy mindent megváltoztat, mégsem változtat meg semmit. Legyen elég annyi, hogy fölrúgja AC krimijeinek íratlan szabályát. A gyilkosság körülményei nem matematikai feladványként jelennek, akár egy gyerekkorból itt ragadt iskolai feladat, amelyet bódító talányként kell megoldanunk, de szép lassan elkezdjük magunkénak érezni a szereplők gyógyíthatatlan, végtelen fájdalmát, a tragédiát, amelyet hosszú évekkel előtte éltek át. A boldogsághormonok mellé kapunk pár andalítóan nosztalgikus fájdalominjekciót is.
De ki az a Catherine?
A Gyilkosság az Orient expresszen a Magyar Film Adatbázison
