Mesés feldolgozás

Guillermo del Toro: Pinokkió

Guillermo del Toro, a nagy filmes mesélő, Hollywood (egyik) mexikói géniusza (és csodabogara), most a mindenki által ismert fából faragott és életre kelt fiú történetét dolgozta fel, nem is akárhogyan.

Először is fontos megjegyezni, hogy a film eredeti angol címe mennyire beszédes lett: Guillermo del Toro’s Pinnochio, azaz Guillermo del Toro Pinokkiója. A címválasztás többek között a megkülönböztetés jegyében történt, ugyanis idén szeptemberben már kijött egy Pinokkió film, ami az 1940-es Disney film élőszereplős változata lett Robert Zemeckis rendezésében.

A rendezői kézjegy bevonása a filmcímbe ebben az esetben amúgy is szerencsés volt, mert valóban jól tükrözi azt, amivel az ember találkozik ebben a filmben, azaz magával a Guillermo-i világgal, melyet az olyan egyedi és csodálatos alkotások által, mint a Faun labirintusa vagy A víz érintése, már megismerhettünk.

Bár a filmet Guillermo del Toro nem egyedül írta (Patrick McHale társíró), sőt még csak nem is egyedül rendezte (Mark Gustafson társrendező), mégis egyértelműen az ő víziója, amiért nagyon sokat kellett küzdeni a rendezőnek, hogy egy nap, ilyen formában napvilágot lásson. A munkálatok már 2008-ban elkezdődték, azonban anyagi problémák miatt a produkciót újra és újra be kellett fagyasztani, amit végül 2018-ban, immár a Netflix szárnyai alatt újrakezdtek és szerencsésen tető alá hoztak.

Guillermo del Toro meséje csak nagykörvonalakban követi az 1940-es Disney történetet (hogy az eredeti regényt ne is említsem), már az elején egy szembetűnő, de rendkívül fontos eltéréssel, mely teljesen új alapra fekteti a karakterek érzelmeit és egymáshoz való viszonyát. A film elején Geppettonak van egy kisfia Carlo, akivel boldog és gondtalan életet él, akit a világon mindennél jobban szeret, és aki életét veszti mikor egy harci repülőgép lebombázza a templomot, amiben Carlo épp tartózkodik. Geppetto, aki képtelen feldolgozni gyermeke halálát és alkoholizmusba menekül, később nem Pinokkiót, hanem Carlot akarja (részegen) kifaragni abból a fából, ami halott fia sírja mellett hajtott ki.

Ez motívum a cselekmény fontos kiindulópontja lesz, hiszen Pinokkió akkor indul útra a cirkusszal és szökik el, miután Geppetto kiborul, hogy Pinokkió miért nem tud jobban hasonlítani Carlora. Ebben a történetben nem Pinokkiónak kell megváltoznia (és nem is ő fog), hanem Gepettonak. Ő lesz, akinek el kell fogadnia, hogy Pinokkió nem egyenlő Carloval és megtanulnia jól szeretni „második fiát”, a szertelen, kissé hiperaktív, messze nem tökéletes, de csupa szív Pinokkiót. A tanmese szíven találja az embert, ugyanis elképesztően jól reflektál korunk (vagy minden korok) egyik fontos problémakörére: a szülői-gyermeki elfogadásra és megértésre, illetve általánosságba véve a másik ember elfogadására. A történet végén Pinokkió nem lesz „igazi” kisfiú, nem lesz belőle hús-vér ember, de a kalandok sokasága végén Geppetto már nem is akarja, hogy Pinokkió más legyen, mint aki, csak hogy épségben hazajussanak és éljék az életüket.

A csodálatosan megjelenített apa-fiú kapcsolatkeresés mellett, a történet egyik legmarkánsabb új vonala a cselekmény idő- és térbeli elhelyezése, ami nem más, mint a harmincas évekbeli, Mussolini által vezetett Olaszország. A háború, mint kerettörténet, a náci ideológiák és (negatív) karakterek, illetve a tekintélyelvűség vak elfogadása a már említett del Toro-filmeknek is fontos eleme, melynek ijesztő, romboló, embertelen mivoltát a rendező ebben a filmben is ugyanolyan hitelesen és szívszorítóan képes ábrázolni, mint azelőtt.

Hiába nézünk mesefilmet, elég kemény „gyomrost” visz be a rendező, mikor a film háromnegyedénél besorozzák Pinokkiót és barátját Gyertyabelet az ifjúsági náci csapatokba (itt nem a Vidám Szigetekre mennek szamarakká változni) és a gyerekeknek (ha csak egy rövid jelenet erejéig is) szembe kell nézniük a háború poklával. Továbbá ebben a jelenetben a már említett alapkonfliktus, az apa-fiú viszonyok igazán negatív szemléltetése is megtörténik, Gyertyabél apja, az igazi náci parancsnok, kitagadja fiát, csak mert nem akarja lelőni a védtelen Pinokkiót.

A narratíva filozófiai kérdéseket is hordoz, de csak finoman és óvatosan elejtett gondolatok mentén. Nem akar szájbarágós lenni, csak addig megy el, amíg az amúgy is fontos kérdéskörök mellett elfér egy-egy ilyen gondolat. Jó példa erre, mikor a templomban a náci polgármester először látja meg Pinnokkiót és döbbenten rákérdez „Ki mozgat téged?”, mire Pinokkió a hatalmas keresztre feszített Jézus szobor előtt visszakérdez: „És ki mozgat téged?”

A drámai részek mellett pedig bőven lesz módja nevetni is a nézőnek, ugyanis nagyon jó fajta humor kíséri végig a történetet, mely vagy a burleszk esetlenségéből táplálkozik, vagy a karakterek jelleme és megjelenésének kettősségéből, mint például a túlvilágon kártyázó csontváz-nyuszik esetében. Olykor pedig a szóviccek vagy burkolt megjegyzések szolgáltatják a komikus elemeket: a film felénél felbukkan Mussolini is, a Salói Köztársaság néven ismert bábállam miniszterelnöke, aki Pinokkió előadása előtt odamondja testőrének: „Szeretem a bábukat”.

A fantasztikusan jól megírt forgatókönyvhöz pedig párosul egy olyan vizuális kivitelezés, amitől egészen egyszerűen leesik a néző álla. A karakterek és helyszínek ötletes, változatos és minden szempontból káprázatos megjelenése természetesen egy ilyen kvalitású rendező esetében már meg sem lepi az embert, de ehhez egy olyan részletgazdag dinamika is párosul, amit nagyon ritkán látni animációs film esetében: amikor Geppetto részegen tántorogva véletlenül belerúg egy törött flakonba, a faforgács egy darabja odaragad fia fényképéhez, amit leseper. Amikor egy másik jelenetben ijedtében baltáért nyúl és az első két alkalommal a levegőt markolja, vagy amikor Pinokkió elvesz egy kalapácsot és a hozzá támasztott fadeszka elborul – hogy csak egy párat említsek – melyek olyan apró, de hihetetlen részletek, amitől a képek megelevenednek, és egyszerűen magukba szippantják a nézőt.

Guillermo del Toro Pinokkiója iskolapéldája lehetne a feldolgozásfilmeknek. A régi történet mentén új és egyedi nézőpontot tár a közönség elé, miközben olyan vizuális élményt teremt, amire csak nagyon kevesen képesek.