Beszámoló a tizennegyedik Friss Hús fesztiválról – első rész
Egyszerre sír és nevet a szemem a jelenleg is javában zajló, a félidején már túl is lévő idei Friss Hús kapcsán. Ez az ambivalens érzés csupán egyetlen okból fakad: ha megfeszülök, akkor sem jutok el mindenre, amire szeretnék.
Ezt persze egyértelműen pozitívumként értékelendő, hiszen a Friss Hús 2026-ra olyan kiterjedt, sokrétű és izgalmas lett, amivel az eddig is az egyik legjobb filmes fesztiválként számontartott rendezvény tovább emelte a tétet. Jövőre bizonyosan még jobban fogok igyekezni, hogy minél több programba bekapcsolódjak, bár szerencsére így is rengeteg emlékezetes pillanatot sikerült elcsípnem. Mivel azonban óhatatlanul is lemaradtam erről-arról, a következőkben leginkább a fesztivál fókuszában álló magyar versenyfilmekkel foglalkozom, amelyeket kivétel nélkül láttam – vagy a hátralévő napokban látni fogok.
Idén a fősodorbeli magyar és nemzetközi rövidfilmek, valamint a dokumentumfilm-vetítések mellett sokkal nagyobb teret kapott a színfalak mögötti világ. A cél már nem csupán a hazai bemutatkozás, hanem az alkotók bekapcsolása a nemzetközi vérkeringésbe. A szakmai programok is leporolták az elméletet, és sokkal inkább a filmkészítés, a finanszírozás és az iparági érvényesülés hús-vér, napi gyakorlatára fókuszálnak. Továbbá a versenyfilmek és a szakmai találkozók mellett idén is rengeteg izgalmas, tematikus szekció várta a nézőket.
Őszintén bevallom, egyetlenegy dolgot nem értek csupán a fesztivál koncepciójával kapcsolatban: miért vetítik egy blokkban az élőszereplős és az animációs magyar versenyfilmeket? Biztosan megvan rá a szervezők nyomós oka, engem valamiért mégis zavar ez a szerkezet. Számomra kifejezetten kizökkentő élmény befogadni egy élőszereplős alkotást, majd hirtelen átállni egy merőben más vizuális nyelvet használó animációra, aztán ismét visszatérni a hús-vér szereplők közé.
Ebben a cikkben az animációs alkotások elemzésétől tudatosan eltekintek. Bár magát a formanyelvet – ahogy szinte minden mozgóképes irányzatot – kedvelem, bevallom, az élőszereplős filmek világában sokkal otthonosabban érzem magam. Éppen ezért a folytatásban kizárólag azokra az élőszereplős munkákra fókuszálok, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám. Sőt, arra az elhatározásra jutottam, hogy a fesztivál összesen nyolc hazai versenyblokkjának mindegyikéből kiemelem azt az egyet, amely a leginkább a szívemhez nőtt.
Kilépő
Magyar versenyfilmek I.
Ennél a szekciónál volt talán a legnehezebb dolgom, ugyanis két olyan alkotást is láttam, amelyek – finoman szólva – olyan mélyre mentek, mint James Cameron a Mariana-árokban. A saját magam által felállított játékszabályok értelmében azonban döntenem kellett. Kétnapnyi vívódás után végül én is amellett a film mellett tettem le a voksom, amely amúgy is a fesztivál egyik legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása: ez a Kilépő.
Ha feltennénk a költői kérdést, hogy mennyire jól sikerült a film, a válasz egészen röviden csak annyi lenne: tökéletesen. Ritkán szoktam külön bekezdést szentelni az olyan technikai elemeknek, mint az operatőri munka vagy a világítás, de a Kilépő vizuális atmoszférája, a beállítások nyers expresszivitása önmagában is megérne egy külön esszét. Ugyanez igaz a hibátlan színészi játékra is: a fesztivál egyik kiemelt „Friss Csillagaként” is debütáló főszereplő, Juhász Vince mellett Berényi Nóra Blanka és Nagy Márk is brillírozik – ahogy az egész szereplőgárda. A rendező kíméletlen, erős gesztusokkal festi fel a gengszterlét legijesztőbb, pusztító, kaotikus és öntörvényű kegyetlenségét. A zárlat utolsó néhány másodperce pedig valósággal billogként ég bele az ember tudatába, maga után hagyva a jó rövidfilmek legkeserűbb utóízét: miért van ilyen hamar vége? Nos, igen. Ez az a film, amit az ember szívesen nézne még másfélóráig.
Magyar versenyfilmek II.
Ennél az etapnál már korántsem volt olyan nehéz a választás. Sőt, a döntés egészen egyértelműnek bizonyult, holott az általam választott Égigérő című film köszönőviszonyban sincs az előzőleg méltatott Kilépő technikai bravúrjaival – épp ellenkezőleg. És paradox módon pontosan emiatt imádom. Őszintén szólva a film túlzottan hosszú. A 31 perces játékidő 20 percben is lazán elfért volna. Az operatőri munka és a vágás sokszor egészen egyszerűen borzalmas. És láss csodát: a film mégis működik. Talán pont emiatt? Vagy tényleg csak a forgatókönyv és a színészi játék számít igazán, ahogy azt Billy Wilder is mondta egykoron? Lehet. Mindenestre azért szerettem az Égigérőt, mert hihetetlenül őszinte.
Égigérő
A technikai botladozások feletti szemet hunyás persze részben annak is szólhat, hogy a rendező és a főszereplő is épphogy csak átlépték a dupla X-et, de az érdem távolról sem csupán a fiatalságuké: ennek a filmnek hatalmas szíve van. Érezni, hogy a bipoláris lány kálváriáját az író-rendező, Kálnoky Emília Ludmilla tiszta erőből, mindenáron el akarja mesélni (felmerül az emberben: vajon saját élmények jelennek meg a vásznon?). A két leginkább szívbe markoló jelenet – amelyek minden technikai hiányosság ellenére is óriásit ütnek – az, amikor a főszereplő a pszichológusával, majd néhány jelenettel később az édesanyjával beszél telefonon. A meg nem értettség kettőssége ólomként nehezedik a karakterre, ezt a fojtogató súlyt pedig Mezei Vera csodálatos érzékenységgel prezentálja. Több valódi érzelem és mondanivaló szorult ebbe a rövidfilmbe, mint öt átlagos, tökéletes technikai bravúrral lehozott hollywoodi szuperprodukcióba. Szóval, csak így tovább, csajok!
Magyar versenyfilmek III.
Ebből a szekcióból a Charlie Is Not A Boy című, egészen különös atmoszférájú furcsaság tetszett a legjobban. Kicsit olyan volt, mintha Wes Anderson babaház-giccs látványvilágát összekevernénk Tim Burton horrormese-esztétikájával, amit aztán nyakon öntenénk David Lynch szürrealista rémálmaival. Nem, egy cseppet sem megnyugtató filmről van szó, pont ellenkezőleg: felkavaró és nyugtalanító. Persze sokat töprengtem azon is, mennyire fair egy ilyen filmre voksolni a többi alkotással szemben, ami külföldi támogatással jött létre, érezhetően masszívabb finanszírozásból, mint pályatársai, azonban ezt nyilván el kell vetni, hiszen sok olyan mikroköltségvetésű kisfilmet láttam az évek alatt, amik bekerülnének az all time top10-be, miközben azért ez a film biztosan nem.
Charlie is Not a Boy
Magyar versenyfilmek IV.
Sokféle stílusú, műfajú filmet össze lehet mérni egészen sok aspektus alapján, azonban egy biztos: a trashfilmek egy teljesen más (anti)esztétikai vonalon mozognak, mint bármilyen más film. Gyakorlatilag ezen az elven elindulva fel is lehetne osztani a filmeket két nagy csoportra: a filmekre és a trashfilmekre. És bár nem vagyok kifejezetten trashrajongó, én is megnéztem pár Sharknadót, illetve a Micimackó: Vér és méz nagy kedvencem ebből a műfajból. A szelekcióból választottam, a Strigoi kifejezetten tetszetős volt, a humor (ami nyilván a műfaj elengedhetetlen eleme) jól működött, pár abszurd jeleneten hangosan felnevettem, vagy csak „kínomban” nevetgéltem. Azért is választottam ezt a filmet, mert bevallom, olykor már kissé csömöröm van az „állunk az erkélyen, cigizünk, nézünk a semmibe és nem tudjuk, mi lesz” rövidfilmes gyermekbetegségtől, amit sok fiatal alkotó elkövet az első filmjében, filmjeiben. Nyilván huszonpár évesen én is sokat cigiztem az erkélyen, és nem tudtam, hogy mi lesz, de kifejezetten üdítő, amikor az ember valami mással próbálkozik. Nos, a Strigoi valami nagyon más.
Strigoi
