A pilóta dilemmája

|

Terror – Ferdinand von Schirach drámájának német tévé- és filmváltozata

Százhatvan-valahány embert veszni hagyni, hogy hetvenezer embert megmentsél: bűn.Hetvenezer embert veszni hagyni, mert ha beáldozol százhatvan-valahányat: bűn. Mi a megoldás?

terror-eidinger-gedeck-fitz-klaussner-100_v-standard368_73f12a

„Terror”: Lars Eidinger, Martina Gedeck, Florian David Fitz, Burghard Klaußner

Nézem ezt a német filmet, és nem hagy békén: annyira meg van csinálva, és annyira a korunk alapkérdését boncolja – német módon. Pedig „csak” egy film. Igaz, irodalmi csúcsteljesítmény is – Ferdinand von Schirach (52) német író isteni darabjára épített tévéfilm. (A művet nálunk a Katona József Színház játssza nagy sikerrel. Lásd az Art7.hu idevágó kritikáját.) Már az is döbbenet, hogy ez a Schirach ivadék ki tudta magát verekedni nagyapja árnyékából. Nagyapja – Baldur von Schirach – a Hitler-Jugend fővezére, Bécs náci helytartója volt, háborús bűnös, Nürnberg után húsz évet ült. – Ferdinand (mármint e darab és film szerzője) viszont autonóm egyéniség lett, kitűnő író. Persze ehhez Németország kellett… És hát a film pillanatok alatt össznémet társadalmi diskurzus témája lett. Egy ország vitatkozik már hónapok óta a darabról-filmről, mert interaktívra csinálták: a vetítés végén szavazni lehet – a főhős bűnös vagy ártatlan kérdésében. (A Katonában is szavaznak a nézők…)

Szóval a Terror című filmdráma (rendező: Lars Kraume) nem hagy békén. (Talán csak mert filozófus vagyok…) Tömény valóság, jelenbeliség, filozófia, jogértelmezés, morális abszurdumban való kotorászás. Ráadásul a film kitűnően meg van csinálva. (Képzeld el, hogy az egész egy tárgyalóteremben játszódik, semmi fix-fax, csak a tárgyalás, tanúk, vád és védelem plaidoyer-jei. És persze a főszereplő, a pilóta (Florian David Fitz), aki zseniális egyszerűséggel játszik: gesztusai, katonás visszafogottsága – a film alatt csak egyszer kiabál –, mimikája, hallgatása stb. Ja és a film után lehetett szavazni: a pilóta ártatlan vagy bűnös (tömeggyilkosságban) – a mozinak óriási nézettsége volt, a szavazás eredményéről később…

terror_ea_02_domolky_daniel_print_036-1024x683

Terror, Katona József Színház         Fotó: Dömölky Dániel

Azért írok róla – bár ezen a helyen, az Art7.hu Színház rovatában már szerepelt a Katona József színházbeli előadás –, mert mivel német film, ki van hegyezve a kanti etika ellentmondására. (A gyakorlati ész kritikája alapkérdésére, morál-etika ellentétére, valamint a „német bűntudat” kérdésére (meg az alkotmányban is rögzített „emberi méltóság szentsége”) bonyodalmára. A konfliktus tehát a következő (bocsánat, hogy ismétlem): ismeretlen terrorista által eltérített gép, 164 utassal egy stadion felé száguld az égen, ott akar bezuhanni és megölni hetvenezer nézőt. A német légierő gépe a terrorista által megkaparintott utasszállító nyomába ered, beéri. Igen ám, de a pilótának már legfeljebb egy perce marad eldönteni: hogy levegő-levegő rakétáival lőjön (megölve az utasokat – de megmenteni a stadion nézőit), vagy ne lőjön (tisztelni az emberi méltóságot, és pusztulni hagyni hetvenezer nézőt, plusz a gép 164 utasát).

A film, mint említettem, filozófiai vitára van kihegyezve: az „emberi méltóság szentsége”, azaz az utasszállító érintetlenül hagyása morális és jogi parancs, mondja az államügyész. (Aki játssza: Martina Gedeck.) Érvelése szétszálazza a „bűnt” – az emberi méltóság megsértését. A bűnösség levezetése nála – tiszta filozófia, morális dogmatizmussal és kellő cinizmussal. Figurája olyan, mintha maga a königsbergi rendíthetetlen (Immanuel Kant) állna az ügyészi pulpituson. (Mellékesen ez „a pár embert beáldozni, hogy százezreket lehessen megmenteni” Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében is megjelent: mennyi emberi szenvedés „éri meg”, hogy megmeneküljön a világ – valahogy ez a vita témája a Nagy Inkvizítor jelenetében. Ott Aljosa azt állítja, hogy egyetlen gyermek könnycseppje sem éri meg… – aztán Ivan érvelésére ő is összeomlik. Igaz, hogy az a konfliktus, tán először a francia forradalom óta, irodalmi-vallásfilozófiai kontextusban vetődik fel.)

Az ügyész szerint az „emberi méltóság” („Würde des Menschen”) parancsa mindenekfelett áll – a német alkotmány szerint éppúgy, mint az Alkotmánybíróság döntése értelmében. Vagyis a törvény betűje szerint nincs lehetőség egyik életet a másikért beáldozni, pláne nem a kevesebb emberéletet a többség megmentéséért – mert: minden EGYES ember szentség –, szóval lőni = gyilkosság, vagyis a pilóta bűnös százhatvan-valahány emberélet kioltásában. Ezt a törvényi tényállást kérdőjelezi meg a pilóta: tudta, mit mond az Alkotmánybíróság döntése („tévesnek ítéltem ezt a törvényi helyet…”), és tudta, hogy felettesei is a lövés ellen döntöttek; valamint ismerte az Alkotmány ide vonatkozó paragrafusát is. (A Würde des Menschen a német alkotmányban – ismert történelmi okokból, nevezetesen a holokauszt tapasztalatából kifolyólag – az első számú paragrafus.) A pilóta mindennek tudatában, saját elhatározásából döntött a kilövés mellett – megmentendő hetvenezer ember életét és meggyilkolva százhatvan-valahány ártatlan embert.

Az ügyésznőnek van egy fals kérdése a beidézett tanúhoz, a légierő főparancsnokához: miért nem rendelte el a stadion kiürítését, akkor nem lett volna halott a rockkoncerten. A főparancsnok nem is érti az ügyésznő (stupid) kérdését: összesen egy, legfeljebb két perc állt a pilóta rendelkezésére (mármint a döntésre) – ez nagyon kevés. Hisz a gyerek is tudja, hogy egy stadion kiürítése minimum egy órába kerül. Ráadásul a gép utasai akkor is meghalnak, ha a stadion üres – igaz, a pilóta mentesült volna a lövés leadásának döntése alól. Szóval a parancsnok értetlenkedik – a film itt kicsit rövidre zár, nem kérdőjelezi meg az ügyésznő időérzékét. Csak azt látjuk, hogy a főparancsnok annyira meg van hökkenve e sunyi kérdésen, hogy nem kap levegőt. („Ekkora naivitással még az életben nem találkoztam!”) Azért sunyi, mert a kérdés nem a vádlottat érinti, hanem az illetékes parancsnokot, aki itt tanúként izzad a székén. Mert ugye a kiürítési parancsot neki kellett volna elrendelnie. Az ügyésznő meg számonkéri, hogy miért nem intézkedett – azaz úgy beszél vele, mintha vádlott lenne. Szerencsére a védő közbekiált, hogy „a főparancsnok úr itt nem vádlott, hanem tanú!”. A bíró erre leállítja az ügyész bakafántoskodását… Aki egy másik – még sunyibb – vonalon mégiscsak folytatja a pilóta kínzását: „Akkor is lőtt volna a gépre, ha felesége-gyereke ül a járaton?” – kérdi. A pilóta izzad, gondolkozik – és megható tisztességgel azt mondja: „Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.”

Az ügyésznő ennek ellenére még próbálja szorongatni a pilótát: Ön vétett az „emberi méltóság” alkotmányos parancsa ellen, amennyiben eszközként kezelte a gép utasait. (Tudniillik a katasztrófát elhárító tárgyként való kezelésükkel akarta megmenteni a stadion tömegeit.) Ekkor a pilóta figyelmezteti a nőt: az utasok már előbb eszközzé lettek degradálva, amennyiben a terrorista velük (eszközlétükkel) akarta elpusztítani a stadionban lévőket. Itt válik a vita tökéletesen Kant-értelmezéssé. Kant etikájában ugyanis a legfőbb imperativus, hogy az emberi egyedet sohasem szabad tárgyként kezelni – mai kifejezéssel „instrumentalizálni” –, „ember nem lehet tárgy”.

Ezen a ponton kapcsolódik be a németek országos vitájába Otto Schily, a volt német belügyminiszter. (Nota bene: 1975-ben ő volt a Baader–Meinhof-terroristaper védője, szóval nem akárki… Alapos esszéjét lásd: Der Spiegel, 2016. Nr. 42.) Azt mondja, hogy az alkotmánynak igaza van: emberek egyikét sem lehet (nem szabad) a másikért (többekért) beáldozni. Ugyanakkor – mondja – teljesen természetesnek vesszük, hogy egy tömegszerencsétlenségben – ahol sok sebesült van – az orvos előbb a leginkább rászorulót látja el, és csak később a másikat, aki ugyanolyan rászoruló, de (véleménye szerint) nem életveszélyes sérült. Ha nem így tenne, azaz formális rendet tartva, menne szép sorban, az életveszélyesen sérült belehalna sérülésébe, mire rá kerülne a sor: ezért őt „előre veszi” – ám ezzel a másik sérült hátrányba kerül. Talán pont ebbe az orvosi döntésbe fog meghalni, mielőtt rá kerülne a sor. Ha tehát az orvos „válogat” – akkor az egyiket beáldozza a másikért. Tökéletes érvelés.

Egyébként ő sem helyesli a német Alkotmánybíróság döntését. (Hogy tudniillik nem szabad lelőni a bombának használt – eltérített – repülőt, a vele járó emberáldozatok miatt. A „következmény-etika” értelmében, az Alkotmánybíróságot nem érdekli, hogy a bombának használt gép megöl hetvenezer embert…)

Schily tanulmányának a vége az érdekes. A jogász és morálfilozófus feltartja a kezét, ez a konfliktus megoldhatatlan. Marad a kiscsoport beáldozása a nagycsoport életéért. Csakhogy ezzel a pragmatikus példával – ami általános gyakorlat – vége van az egész felvilágosodás-etikának (ami így csak elvont álom), mint ahogy a kanti morálfilozófia fennköltsége is csak utópia. Ezért olyan okos ez a darab és Otto Schily érvelése. Bár rémes, hogy nincs megoldás… Ilyen világban élünk.

A film után a Das Erste tévécsatorna szavazásra szólította fel nézőit, ennek során a németek 87 százaléka a pilótának adott igazat az ügyésznővel szemben.

Terror. Német tévéfilm, 2016. Rendezte: Lars Kraume

http://www.daserste.de/specials/ueber-uns/terror-verfilmung-von-schirach-justizdrama-tv-event100.html

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: