Ocean’s 8 – Az évszázad átverése
Nem az évszázad, nem az év, talán csak a hónap átverése. Hiába a lenyűgöző sztárnévsor Sandra Bullocktól Cate Blanchettig, az Ocean’s 8 még buktának is szürke.
Sandra Bullock és Cate Blanchett
Pedig a léc nem volt elérhetetlen magasságban. Az Ocean’s 11 – Tripla vagy semmi nem volt épp a filmművészet csúcsa, de azt mutatta fel könnyedén, amiben Hollywood a legjobb: az elegáns, de különösebb mélység nélküli szórakoztatást. Voltak benne nagy sztárok, szellemes riposztok, és egy csavaros bűnsztori, amelyben pár rabló meglovasított jó pár milliót egy Las Vegas-i kaszinóból. Szimpla heistfilm volt, és ha nagyon akartuk, a hollywoodi filmkészítés szép metaforája, amelyben szemfényvesztéssel lehet – szó szerint – kasszát robbantani. Ráadásul azt sem takargatta, hogy újrahasznosított ötletről (az 1960-as A dicső tizenegy című filmről) van szó, mert Soderbergh vizuális stílusában is a retróra szavazott, és szemcsés képekben, osztott képernyőben és ódivatú áttűnésekben vezényelte le a kaszinórablást, amitől az egész stikli kapott egy patinás árnyalatot.
Az Ocean’s 8 ezzel szemben csak fakó másolata az eredetinek, pedig nagyon mainak akar látszani. Lényegében egy az egyben újrajátssza a sztorit: egy rossz életű Ocean (George Clooney helyett most Sandra Bullock) kiszabadul a börtönből, és elkezdi szervezni szőke, lezserül menő jobbkezével (Brad Pittet Cate Blanchett váltja) a nagy melót, amivel nemcsak szupergazdaggá válhat, de egy szerelmi ügyben is visszavághat. Ez a különösebb erőfeszítés nélkül kopipésztelt történet akár még működhetne is, hiszen azt a trükköt sütik el itt is, amit Hollywood mostanában szokott: nőkkel frissítik fel a férfiak játékát. Ha nők lehetnek akcióhősök, miért ne lehetnének bankrablók is? Itt ráadásul a karizmukra sem kell támaszkodni, elég lesz a karizmájuk is, a heistben ugyanis az ész számít (a csavaros terv a tökéletes bűntényhez), nem pedig az erő, amivel átütik a falat. Már Soderbergh filmjében sem voltak lőporos akciók és elnyúló autósüldözések, és itt sem ezek szolgáltatják a látványosságot, hanem a talpraesett, frappáns és divatos nők maguk.
A színésznők pedig hozzák a formájukat: Bullock vagány, Blanchett lezser, Helena Bonham Carter pedig született komika. Igazán nem rajtuk múlik, hogy az Ocean’s 8 ásítozós filmélményt nyújt, hanem a forgatókönyvön, ami nem ad a kezükbe semmit, amivel emlékezetes szerepeket formálhatnának. Gary Ross filmjének legnagyobb hiányossága, hogy nem tudja megfelelően nőiesíteni a műfajt. Pedig más zsánerben Hollywood kitermelt már jó pár pozitív példát. Akciófilmben legutóbb az Atomszőkét, amiben Charlize Theron nem a fizikai erejével, hanem a kreativitásával nőtt hatékony akcióhőssé: azt használta, ami a keze ügyébe akadt, és állított slusszkulcsot az ellenfele arcába, dugóhúzót a szemébe, vagy tűsarkú cipőt a mellkasába. Vagy ott van a Szellemirtók sokat kritizált női remake-je, ami Melissa McCarthy sajátos – improvizatív, keresetlen, provokatív – humorának köszönhetően kapott felismerhető személyiséget és emlékezetes vicceket.
Az Ocean’s 8-nek ezzel szemben nem tudja szórakoztatóan újragondolni a heistfilm csavarjait. Az még belefér, hogy a nők nem kaszinót, hanem ékszert rabolnak, és az egész film a divat világában – a szupersztárokkal teletömött MET-gálán – játszódik, amit Helena Bonham Carter sikertelen és habókos divattervezőként bohóckodhat, Anne Hathaway pedig hepciás színésznőként ripacskodhat végig. Az viszont már kevésbé, hogy minden nehézséget azzal söpörnek le a filmben, hogy a nők bármire képesek rábeszélni a férfiakat: ha elakad a tervük egy ponton, csak megkérnek valakit, hogy küszöbölje ki a hibát, és a hivatali leírását áthágva segítsen nekik. Ha legalább elmondanának pár viccet a csábítás trükkjeiről, akkor működne a felállás, de az Ocean’s 8 nem reflektál erre a könnyű utas megoldásra – egyszerűen csak a lehető legötlettelenebb módon húzza ki magát a zsákutcákból. Karizmatikus antagonistát sem sikerült felvonultatni a filmben, pedig hát sokszor beigazolódott mondás, hogy egy hollywoodi film csak annyira jó, amennyire a főgonosza. Az Ocean’s 11-ben Andy Garcia sármos ellenlábasa volt George Clooney-nak, ez a remake/folytatás viszont csak a fináléra hoz be egy biztosítási ügynököt (a talkshowjából ismert, remek James Corden), aki hiába oszt ki viccesen mindenkit, aki szembejön vele, csak az utolsó 15 percet tudja megmenteni az unalomtól.
Addig viszont másfél órányi alibizés vár ránk, aminek semmiféle érzelmi tétje nincs, a bűnügyből pedig elpárolog a feszültség, mert takkra pontosan követi az első Oceans-film dramaturgiai ívét, és ettől roppant kiszámíthatóvá válik. A csavarok többsége logikátlan, de a karakterek tettei nem kevésbé, akik közül egy-kettőnek még arra sincs megfelelő motivációja, hogy csatlakozzon az ékszerrabláshoz – a filmvégi fordulat például totálisan értelmetlen. Ezúttal a képi világban sincs semmi truváj: Gary Ross nem egy Soderbergh, filmtörténeti móka helyett inkább a praktikus képekre, meg a divatlapos csillogásra szavaz. Mi pedig nyugodtan szavazhatunk az eredeti trilógiára, mert bár maradandó értékeket az sem tudott túl sokat felsorakoztatni, de legalább a szórakoztatással nem akadtak problémái.
Az Ocean’s 8 – Az évszázad átverése a Magyar Filmadatbázison
