A bűnös
A legújabb skandináv krimiben másfél órán keresztül egyetlen arcot nézünk, mégis lebilincselően izgalmas. A bűnös nem véletlenül zsebelt be díjakat a miskolci CineFesttől az amerikai Sundance-ig: ilyen lenne egy jó hollywoodi thriller, ha merne erkölcsileg összetett és formailag rendhagyó lenni.
Az említett arc egy dán diszpécseré, aki egy esős, unott este fogadja a segélyhívásokat a koppenhágai telefonközpontban. Kamaszok, részegek, meg prostituáltak kisemmizett kuncsaftjai csörgetik meg, miközben ő hol gúnyosan, hol indulatosabban emlékezteti rá őket, hogy a vészhelyzet, amelybe kerültek, nagy valószínűséggel az ő hibájuk. Az is kiderül hamar, hogy arrogáns rendőrünk büntetésből tölti itt a munkanapját, mert valamiért felfüggesztették, a tárgyalása másnap lesz, ezért ideges. Ráadásul egy valóban kétségbeejtő telefonhívás is befut: egy nő azt állítja, hogy elrabolták, Asger pedig, talán bűntudatból, talán izgalomból, hogy végre történik valami, a segítségére siet.
Siet, azaz akcióba lendül, azaz telefonál: a rendőrközpontnak, a környéken tartózkodó járőröknek, és a főnökének, aki szintén unottan üldögél egy másik őrsön egy másik telefon mellett. Más se történik A bűnösben, mint hogy Asgert nézzük telefonálás közben, miközben a túszdráma kizárólag a hangokon keresztül bontakozik ki előttünk. Épp ebből fakadóan lesz valami más, valami több A bűnösből egy mezei thrillernél. A svéd születésű, de Dániában dolgozó rendező, Gustav Möller lemond a látványról, és a szokványos húzások, a fékcsikorgató autósüldözésekkel meg izzadt bunyózások helyett pusztán kétségbeesett telefonbeszélgetésekkel pumpálja felfelé az adrenalinszintünket.
Filmnyelvi kísérletnek sem érdektelen A bűnös, amely abból a gondolatból hozza ki a maximumot, hogy a film a néző fejében születik meg. Mindenképp illik megdicsérni a főszerepet alakító Jakob Cedergrent, aki kevés gesztussal tud sok mindent eljátszani a pökhendi dühtől a totális megtörtségig, de hiába őt nézzük a film nagy részében, mégsem a színész arcát, hanem a fordulatos emberrablást látjuk a lelki szemeink előtt. Möller húzása merész volt, mert akár meg is ölhette volna a thrillert azzal, hogy teljesen megfosztja a vizuális izgalmaktól, de épp ezzel a ravasz ötlettel vont be egy sokkal zsigeribb szinten a történetbe, hiszen életre keltette a fantáziánkat. Amit elképzelünk, az sokkal félelmetesebb annál, amit a kamera meg tudna mutatni: a horrorfilm is addig a legijesztőbb, amíg nem látjuk, csak sejtjük a szörnyet, mert nincs semmi, ami az ismeretlennél, a félhomályban tartott fenyegetésnél jobban paráztatna.
Ha csak annyit érne el Gustav Möller, hogy felborogatja az ezerszer látott bűnügyi sémákat, és a Hátsó ablak vagy a Locke után újszerűnek már nem mondható, de a kiaknázatlansága miatt azért frissnek ható ötlettel csempészne eredetiséget a műfajba, akkor is járna neki a kalaplengetés. Az első filmjét forgató Möller azonban továbbmegy ennél egy lépéssel, és a rendőrfilmek erkölcsi leosztását, a mainstream mozik fekete-fehér világképét is megkavarja. A bűnös trükkje az, hogy a címbeli bűnös kiléte folyamatosan változik. Ahogy zakatol előre a krimi (és tényleg zakatol, mert mindössze 85 perc – mínusz stáblista – alatt hajtanak végig minket egy emberrabláson, egy családi drámán és egy identitás összeroppanásán), mindig valaki mást tekintünk bűnösnek. Hogy aztán a végére leomoljanak az ártatlan és a bűnös közé húzott egyértelmű válaszvonalak, és azt vegyük észre, hogy derékig járunk a morális homályzónában, ahol nem lehet egyértelmű értékítéletet hozni az emberekről, mert a kihágások, akár emberéleteket is követelő bűnök, valamiféle elhibázott jó szándékból eredtek rendszerint.
Hogy az amerikai stúdiók mit hoznának ki ebből a történetből, azt tudjuk jól, mert volt pechünk megnézni három éve A hívásban. Ott Halle Berry fogadta a segélyhívásokat, és sokáig a szimpátiánkat is, amiért hús-vér emberként kezelt egy életveszélyes szituációt, hogy aztán mégis áthágja a szabályokat, felpattanjon a diszpécserszékből, és tökös amerikai hősként a két kezével mentse meg az elrabolt tinédzserlányt. Tehette mindezt azért, mert az amerikai mozimitológiában a mai napig erősen él az öntörvényű hős mítosza, aki maga osztja ki az igazságot, ha arra a rendszer nem képes. Komplett zsánerek alapultak erre a westerntől a Bosszúvágy-filmekig, de ezeknél jóval izgalmasabb, ha valaki megkapargatja az önbíráskodás mögött rejlő feltételezéseket. Az arroganciát például, amivel a törvény felé pozícionálja magát az igazságosztó, aki azt hiszi, elég, ha lő, és aztán se kérdez, mert el tudja dönteni ösztönösen, hogy ki a bűnös, és ki az áldozat. Ki érdemli meg a halált, és ki a kegyelmet.
Möller thrillerje azért tud olyan mélyen a húsunkba vájni, mert már itt, Európában is belénk ivódtak az amerikai mítoszok. Elfogadtuk, hogy a kivételes hősök felrúghatják a társadalom szabályait, és a saját törvényeik szerint élhetnek. Ezzel a mítosszal számol le kíméletlenül A bűnös, amely pedig nem csinál mást, csak egy másik mítoszt, a skandináv jóléti államokét pakolja az amerikai önbíráskodók helyébe. Arrafelé mélyen él a hit az emberekben, miszerint az állam megvédi a polgárait, biztosítja a jogaikat, a megélhetésüket – nagyrészt azért, mert ez így is van. A hibát ebben a filmben sem a rendszer okozza, hanem a kisember, aki úgy érzi, felette áll a rendszernek, és a saját kezébe veszi az ítélkezést. Möller ezen a ponton egy kis szolid társadalomkritikát is megenged magának, és szembesít minket az előítéleteinkkel, amik alapján villámgyorsan képet alkotunk egyes emberekről (rendőrökről, bűnözőkről, édesanyákról), miközben a világszerte felgyülemlett frusztrációt és agressziót is felemlegeti, amit az emberek éreznek, amiért nem arra megy a világ, amerre ők szeretnék. A következmény pedig, már csak természetes, hogy tragédiába fullad.
A bűnös ezektől a ki nem feltétlenül mondott, de erősen sugallt mélyrétegektől válik igazán lebilincselővé. Bűnügye tankönyvszerűen csavaros, a fordulatai a tapasztaltabb nézőknek előre kiszagolhatóak, de ez is csak azt húzza alá, hogy Möllerék egy átgondolt sztorit tártak elénk, amely nem bravúrkodik csak azért, hogy valami szenzációsat mondjon. Akad így is elég gyomros a sztoriban.
A bűnös a Magyar Filmadatbázison
