Eufória – HBO
Sam Levinson az Eufória című HBO-sorozat, a klasszikus tinisorozatok kliséivel kőkeményen leszámol, azonban valójában egészen tipikus alkotás – már ha azt tekintjük tipikusnak, amit a mai 16 évesek megélnek.
A tinisorozatokról legtöbbünknek alighanem igen határozott kép él a fejében: a középiskolás életet romantizáló művek ezek, amelyeknek megvannak a sajátos kliséi (a visszahúzódó srác/lány, aki a suli legjobb csaja/pasija után epekedik, és utálja a gonosz sportolókat), arról mégis ritkán gondolkodunk, hogy a „tinisorozat” címke nem feltétlenül azt jelzi, hogy ezek gimis fiatalokról, hanem azt, hogy gimis fiataloknak szóló szériák. Ennek megfelelően pedig ritkán foglalkoznak súlyos, tabunak számító, de az adott generáció számára mégis borzasztó releváns kérdésekkel – elvégre ki vágyik tizenéves korában nehezen emészthető mozgóképes élményekre?
Ezzel a szemlélettel a tinédzserkori öngyilkosságokat kissé esetlenül feldolgozó 13 Reasons Why már megkezdte a leszámolást, az Eufória pedig beviszi a kegyelemdöfést. Sokatmondó, hogy a mű alkotója, Sam Levinson vagy a főszerepet játszó Zendaya sem tudja megmondani, hogy a mai 16-17 évesekhez szól-e a produkció – vagy hogy egyáltalán érdemes-e néznie ennek a korosztálynak. Hiszen az epizódok hemzsegnek a droghasználattól, az explicit (és többnyire negatívan megélt) szexualitástól, azaz esetenként úgy tűnik, mintha az Eufória éppen a szülőket próbálná felvilágosítani, hogy mi is zajlik gyerekeik életében. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezek akkor is a tinik életét képezik, ha nem beszélünk róla és nem mutogatjuk egy prémium tévécsatornán.
Levinson bevallottan is csak arra vállalkozott, hogy egy olyan történetet meséljen el, amelyet saját fiatalkorából táplálkozva hitelesnek érez, és valószínűleg ez különbözteti meg az Eufóriát a klasszikus tinisorozatoktól. Ezúttal nincs szépelgés, a felnövés és a gimis élet itt sokszor fájdalmas, esetenként persze szép, azaz tulajdonképpen rettentő ambivalens, nem csoda, hogy feszültségeit és szorongásuk csillapítására ezek a fiatalok marokszámra zabálják a drogokat.
Ez a helyzet Rue-val (Zendaya) is, aki apja halála után szokott rá a fájdalomcsillapítókra, majd az egyre keményebb cuccokra, míg végül egy túladagolás után az egyik nyarat kénytelen rehabon tölteni. Az iskolába visszatérve esze ágában sincs józannak maradni, viszont úgy tűnik, hogy az egyik új diák, Jules (Hunter Schafer) jelenléte segíthet neki. De természetesen Jules-nak is megvannak a maga problémái, olyan emberek miatt, akik szintén a saját komplexusaikkal küzdenek. Az Eufória főszereplői esetében ugyanis a képernyőről jól ismert, tipptop kertvárosi családkép is csak külsőleg stimmel: a pálmafás, családi házas utcák mélyén hiányzó anya- vagy apafigurák, tönkrement házasságok, egészségtelen szülői elvárások nyomorítják meg életüket, és ők tulajdonképpen csak ezeket a sérüléseket borítják rá kortársaikra.
Ettől függetlenül nem egy visszafogott, lélekbúvár drámát kell elképzelni: az Eufória dinamikus, színes, harsány, montázsait pedig a legdivatosabb slágerek vezetik, avagy pontosan úgy fest az összkép, ahogyan egy tini megrendezné a saját életét. (Sok esetben szó szerint, hiszen a szereplők bizonyos fantáziái képileg is megvalósulnak.) Ez annyi ingert jelent a néző számára, hogy a sorozat stílusa még akkor is magával ragadó, ha éppenséggel a történet adott szakasza nem is lenne az.
Ugyanakkor éppen emiatt merülhet fel, hogy a forma az Eufória esetében sokszor elnyomja a tartalmat. Bár egyes kiragadható részleteiben tényleg brutálisan nyers és őszinte a sorozat, a vibráló lendület az évad második felében egyre inkább tompítja a sokkok élét, szereplőinek lelkivilága pedig esetenként éppen olyan elnagyolt, mint lenézett műfajtársaiban. Noha az epizódok keretes szerkezete mindig más-más karakter köré fonódik, valójában az így kinevezett „főszereplőket” nem ismerjük meg jobban. Egyrészt eleve viszonylag sok lehetőség jut nekik a kibontakozásra Rue mellett, másrészt azt az Eufória egy percig sem titkolja, hogy az eseményeknek ő a mindentudó narrátora, tehát igazából mindenki mást is csak az ő szemén keresztül látunk.
Így az a furcsa helyzet áll elő, hogy a sorozat olyan karaktereket próbál jobban bemutatni, akiket Rue a történet szerint igazán nem is ismer, narrációjában viszont alkalmasint legnagyobb titkaikról is beszámol – de még így is túl keveset tudunk meg róluk ahhoz, hogy igazán átérezzük a helyzetüket, küzdelmeiket. Ez különösen a széria „főgonosza” esetében üt vissza, aki egész sokáig relatíve komplex személyiségnek ígérkezik, de az epizódok során egyre sematikusabb és végletesebb jellemvonásokkal ruházza fel őt az Eufória – hogy aztán semmit ne kezdjen az addig erőltetett menetben épített antagonista-státuszával. A városka drogdílere és az általa beemelt gengszterszál végül szintén jól ismert toposzokra redukálódik, amitől ez a vonulat teljesen le is esik az iskolában és házibulikban játszódó fő narratíváról.
A színészek pazar, számos esetben döbbenetesen mélyről jövő alakítása miatt ugyan nem feltűnő, hogy a legtöbb karakter mennyire archetipikus, de igazán akkor lehetett volna hatásos a legtöbb mellékszál, ha Levinson tényleg beleáll a valódi több perspektívájú történetmesélésbe – ami viszont egyáltalán nem illett volna az Eufória személyesebb, benyomásszerűbb hangvételéhez. A sorozat tehát kissé csapdába kormányozza magát, amire az évadzáró azzal felel, hogy mostanában egyre divatosabbnak számító megoldással egy konklúzió megkomponálása helyett egyszerűen a következő évadra terheli rá legtöbb kérdésének megválaszolását.
Végeredményben tehát az Eufória mégiscsak tipikus tinisorozattá válik: elgondolkodtató leckék, újszerű szemléletmód helyett legfőképp bravúros hangulatával hódítja meg a nézőit. Csak éppen ez az atmoszféra a ’90-es évek rózsaszín szemüvegéhez képest iszonyúan sok fájdalmat, kilátástalanságot és szorongást áraszt magából, tökéletesen reflektálva arra, amit napjaink tinédzserei is átélnek.
Az Eufória a Magyar Filmadatbázison
