Elválaszthatatlanok
A meggyűrt, fáradt, elmosódott sminkkel a tengerről hazatérő lányok az olasz nőkről alkotott ideáinktól rabolnak meg minket: mintha a habokból született Vénusz mítoszának kicsúfolásai lennének.
Hajnalodik. Olaszország. Tengerpart. Szemét. Szajhák. A víz felől megindulnak a város felé. Az első képekben szertefoszlanak a mítoszok. A film egyetlen percig sem áltatja a nézőt, ez itt nem a turisták, vagy a kényelmes középosztály Olaszországa, ez a nyomornegyedek világa, egy olyan nyomornegyedé, amelyben mi nem akarunk hinni, nem hisszük, hogy Európán belül, az országaink határain belül a társadalmunk mekkora hányada él mélyszegénységben. Ahogy idővel haladunk előre a történetben, egyre inkább megmutatkoznak hiányosságok, mi pedig egyre távolabb kerülünk az Itáliáról alkotott illúzióktól. A meggyűrt, fáradt, elmosódott sminkkel a tengerről hazatérő lányok az olasz nőkről alkotott ideáinktól rabolnak meg minket: mintha a habokból született Vénusz mítoszának kicsúfolásai lennének. Az azonban egészen biztos, hogy a filmben a magyar néphit mumusához hasonló funkciót töltenek be.
Velük ijesztgetik ugyanis a szüleik a történetünk főhőseit, Daisyt és Violát, a két tizennyolc éves sziámi ikerpárt, amikor azok tudomást szereznek róla, hogy szétválaszthatóak lennének. „Olyanok akartok lenni, mint ők? Külön-külön csak ennyit értek.” Daisy és Viola ugyanis azért él viszonylag, a környék legtöbb emberéhez képest jobb életszínvonalon, mert különböző, környékbeli rendezvényeken lépnek fel, ahol híres olasz slágereket, vagy apjuk által szerzett dalokat adnak elő. Igaz ugyan, hogy szépek és a hangjuk sem utolsó, de alapvetően a testi fogyatékosságuk miatt felkapottak.
A mélyszegénységben élő emberek többsége begyöpösödött vallásossága mellett itt is makacsul babonás, ezekben a babonákban több száz éves hiedelmek élednek újra: többek között úgy gondolják, hogyha megérinthetik a lányokat ott, ahol össze vannak nőve, meggyógyulnak, vagy szerencse éri őket. Ezért aztán az is megfizeti őket, akinek egyébként nem lenne pénze énekesnőre.
Mindenesetre a film egyik legizgalmasabb pontja valóban az, hogy a régi hiedelmek hogyan jelennek meg a mai világban egy elmaradott vidéken. Régen úgy tartották, hogy az ilyen esetek az anyák bűneinek bizonyítékai: az üzekedő állatok megcsodálásának, az asszony bővérűségének, vagy rövid időn belül két férfival való együtt hálásának oka az ikerszülés vagy testi rendellenességgel világra jött csecsemő. A lányok apja is az anyát hibáztatja, aki egykor maga is prostituált volt, s terhessége alatt végig ivott és füvezett. Régen a sziámi ikrekhez, vagy bármilyen testi fogyatékossággal világra jött gyermekhez többnyire baljós előjeleket kapcsoltak, de érintésüknek, földi maradványaiknak pozitív mágikus erőt is tulajdonítottak. A babonákon túl, a mindennapok tekintetében, ha ilyen torz gyermekek jöttek a világra, a szüleik kitették őket a közeli erdőbe vagy mocsárba, jobb esetben pedig eladták őket, s az őket megvevő, vállalkozó szellemű kalandorok végighurcolták egykor volt sorstársaikat fél Európán. Csodaszörnyekként zsibvásárokon és vándorcirkuszokban mutogatták őket, s nem bántak velük különbül, mint az állatokkal. Ebben a tekintetben Viola és Daisy szerencsésebb, bár a lányok iránti gondoskodás anyai részről abban merül ki, hogy reggel ágyba viszi csemetéinek a kávét.
Aztán a lányok összekészülnek: szépen felöltöznek, sminkelnek, majd beszállnak a családi furgonba, amellyel az apjuk elszállítja őket az épp aktuális koncert helyszínére. Eközben pedig a nagybácsi rádióműsoron, valamint személyes telefonok lebonyolításán keresztül foglalkozik az ikrekkel kapcsolatos csodatapasztalatokkal, amely által növeli a lányok bevételét. Nincs ezen mit szépíteni: a család apraja-nagyja a két tinédzseren élősködik, és nem érdekli őket más, csak a jó minőségű fű, a helyi bár játékautomatái, meg a márkás robotgép.
Mikor Daisy megérti végre, hogy családja becsapta, és hogy testvérével szétválaszthatóak, csak épp a műtétet nincs miből kifizetni, mert az apjuk az ő részüket is eljátszotta, ráveszi húgát, hogy lépjenek le otthonról és csórják el a nagybácsi robogóját. Elmennek egy barlanghoz, amelyben a babona szerint egykor egy jósnő élt, és még „most is ad tanácsokat”. A földön az avar közt turkálva találnak egy Jézus Szíve kulcstartót, s a „jelet” úgy értelmezik, hogy a környék katolikus papját kell felkeresniük.
Miközben többször is felcsendül a Minden gyermek egyforma kezdetű dal, addig egyértelmű, hogy Violáék környezetében ezt senki sem gondolja így. A dal egyetlen, láthatatlan „helyeslője” Isten lehetne, de a léte felől semmi biztosat nem tudunk, csak hitvány földi képviselőiről, a giccsbe öltöztetett, olcsó tucat-Krisztus szobrokról és a kapzsi papról. A lányok a svájci műtétjükre szeretnének pénzt kapni, s bár az atyának a bőre alatt is pénz van, esze ágában sincs segíteni rajtuk. A pap tehát legkevésbé sem hiteles figura, nyomokban sem emlékeztet a dévai Csaba testvérre. Bár az is igaz, hogy egy avatatlan szem csak a katolikus egyházzal szembeni sztereotípiáit látja érvényre jutni benne, s nem biztos, hogy feltűnik, hogy gesztusai, beszédeinek retorikája arra utal, hogy épp az anyaszentegyházból való kilépést fontolgatva kísérleteket tesz arra, hogy saját szektát alapítson, amelynek egyik alapját a leányokkal kapcsolatos babonák képeznék. Itt tehát nem csak mítoszok, hanem a hit romjait is bebarangoljuk közel 100 percben. Egyetlen kivételt az ikerpár egyik fele, a félénkebb, bizonytalannak tűnő, bár erős lelkületű Daisy jelenti, akinek épp bontakozóban lévő, mély és igaz hite adja meg majd a lehetőséget a túlélésre.
Ha Istentől nem kapnak segítséget, kérnek inkább az ördögtől. A földi képviselője azonban szerencsére ugyanolyan méltatlan mestere híréhez, mint a másik tanítványa. Daisy egy rendezvényen találkozott és rögtön bele is szeretett egy menedzserbe (a húga meg megkapta ajándékba azokat a bizonyos pillangókat a gyomrába) – s innen a szüleivel szemben tanúsított bátorsága és lázadása. De fogalma sincs róla, hogy az valójában egy kurvapecér, aki luxushajóján erősen bedrogozott kurvákat ajánlgat extrém körülmények között gazdag vendégeinek, ahogy arról sem, hogy semmi mást nem akar, csak megfektetni őt, és lehetőleg vele együtt a húgát is.
A két lány kalandosan, hajszál híján megmenekül az „ördög karmai közül”, de senki sem hiszi, hogy érintetlenek maradtak volna. A sokkos állapotban lévő lányait az otthonukba visszahurcoló, immár magára maradt apa arra kényszeríti, hogy azok bűnbánó Magdolna Máriának öltözve jelenjenek meg a felvonulással egybekötött vallási eseményen. Felöltözteti és kifesti őket, s még meg is vágja a tenyerüket az otthoni konyhakéssel, hogy a vallásos tömeg számára a seb érintése egy újabb csodalehetőséget biztosítson. A kiszolgáltatás ezen foka az a pillanat, amikor az apa elszalasztja az utolsó lehetőséget arra, hogy valódi szülőként, helyesen cselekedjen.
Úgy tűnik, a két lány végérvényesen együtt – de egyedül marad ezen a világon. Ám Daisy felismeri, hogy mégis van módja annak, hogy egyikük megmeneküljön, s teljes életet éljen. Az Angyalok városába (Los Angelesbe) vágyakozó, szerelemre éhes, akaratos, kissé önzőnek tűnő nővér bebizonyítja, hogy valójában mindenre képes a húgáért. Így áldozatával a mítoszok romjain a film végére mégiscsak felépül, s igaznak tűnik a testvéri szeretet.
És az egyik legerősebb alkotóeleme a filmnek, hogy ízig-vérig hiteles ennek a szeretetnek a bemutatása, az ikerpárt alakító amatőr színésznők pedig rendkívüli jó alapot biztosítanak ennek az erősségnek. Bár az olasz filmesek hajlamosak a giccsek, a zavaró módon túláradó érzelmek, a harsány ábrázolás és szélsőséges karakterek felvonultatására, egy dologhoz minden bizonnyal jól értenek: hogy kiűzzék a moziba látogatókból a bennük lakozó közönyt a világ bármilyen egyéni, közösségi tragédiája, társadalmi problémája iránt. S még azt is meg kell jegyeznünk, hogy többnyire ezekből a látszólagos, jellemző „hibákból” is tudnak előnyt kovácsolni. Erre a filmre például ez olyan fokig jellemző, hogy végig tudatosan, nagyon visszafogott módon és mértékben épülnek be ezek a jellemzők. Valamint a legpatetikusabb jelenetekben is képesek a rendezők tartózkodni a hatásvadászattól.
Annak ellenére, hogy a nyomort nagyon is nyersen, hitelesen mutatják be az alkotók (Nicola Guaglianone-Edoardi di Angelis), a filmet valami álomszerű hatás lebegi végig, valahogy furcsán, logikailag nem mindig a történetbe illeszkedően tűnnek fel és el egyes szereplők, olykor elnagyoltak a karakterek, hol összecsúsznak, hol össze sem illenek az egymás utáni jelenetek. Kérdés, hogy ez mennyire a rendezők szándékából ered, mindenesetre még ez sem áll rosszul a filmnek. Ráadásul a pappal és a kurvapecérrel szemben a mai filmesek méltó tanítványai mestereiknek, s remek érzékkel elegyítik a modern filmes fogásokat, a moziba látogatók elvárásait az olasz filmes hagyományokkal.
Az Elválaszthatatlanok a Magyar Film Adatbázison
