Élősködők
Bong Joon-ho filmje egy műfaji kavalkádban tobzódó, mély humorral megrajzolt, könyörületet nem ismerő társadalomkritika. És ebből nem von le az sem, hogy a tervek szerint az HBO minisorozatot fog gyártani belőle.
(itt-ott lelőhet egy poént)
Csodálkoztam volna, ha a koreai filmgyártás nem termeli ki a maga világszinten is elismert aktuális zsenijét. Tud valamit, amit a nyugati civilizáció mozija nem annyira. Magától értetődő, mondhatni gyermekien bölcs érdeklődéssel figyeli a világot és ugyanilyen magától értetődő természetességgel mondja ki, amit gondol róla. Mindenesetre Bong Joon-ho filmje – miután a cannes-i Arany Pálmát már besöpörte – az idei Oscaron minden fontos díjat elhalászott az amerikaiak elől, amivel mellesleg filmtörténetet írt. Eddig még nem fordult elő, hogy idegen nyelvű alkotás kapja a legjobb film díját. (Továbbá a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb rendezés díját is.)
A kérdés, hogy mennyire adjunk az Oscarra, nem kérdés.
Számtalan érv szól mellette és ellene, az egyetlen, ami mindent visz, hogy figyel rá a világ. Vagyis influence-tényező, ha akarjuk, ha nem, s jóllehet nem tesz hozzá a film értékéhez, mégis valamifajta irányt szab. Bong Joon-ho pár nemzetközi kitérő után tért vissza Dél-Koreába, miután forgatott Tilda Swintonnal, Paul Danoval, Chris Evans-szal, Ed Haris-szel, vagyis kiszemelgette a saját elvadultan realisztikus világképébe illő hollywoodi sztárokat. (Okja, Snowpiercer…) Most ismét a koreai társadalomról mesél, de olyan szuggesztív szenvedéllyel, ugyanakkor hűvösen távolságtartó eréllyel, hogy ez már önmagában is túlmutat a film világán.
És ez a filmen túli valóság az egyik legnagyobb erénye.
Olyan mélyen gyökerezik a társadalomban, hogy nem más, mint maga az emberi társadalom. Rögtön elsőre a szociális kilátástalanság mélyén tanyázó milliók – komolykodó humorral kezelt – miliőjébe ránt bele a sztori. Egy kisrealista környezettanulmány kellő empátiával elénk tárt világa ez, ahol a földbe süllyesztett szuterén elkoszlott ablakai jelentik a kevéske fényt és a kilátást, melyet időnként kitakarnak az utca sarkába vizelő részegek elmosódó kontúrjai. Ahol lopni kell a wifit, és a napi betevő fejében a két középkorú szülő a két felnőttkorú gyerekkel pizzásdobozokat hajtogat. (Itt most nem élek az adódó párhuzammal.) De az se megy nekik igazán. Összevissza hajtogatnak. Aztán valahol a sötét szuterén végén felcsillan a fény. A fiú esélyt kap, hogy a nővére által futtában hamisított (amúgy a kutyát sem érdeklő) diplomájával angoltanárként becsekkoljon szupergazdagékhoz egy végtelenül letisztult, modernül minimalista világba, fönn a város fölött. S ha mindez nem lenne elég, sofőrt, házvezetőnőt kitúrva beügyeskedje, -csalja, -lopja az egész családját. Ez az a pont, ahol kezd megőrülni a történet, kezdi eszeveszettül lerombolni önnön korlátait, hogy közben koherens egészként mégiscsak megőrizze saját, önmaga teremtette univerzumát.
Műfaji zsonglőrmutatvány a realizmustól a szatirikus horrorba hajló groteszken át vissza a megveszekedett realizmusig.
Bong Joon-ho úgy csal, hogy nem csal. Föladogatja a labdát, elindít egy történetsort a fejünkben, aztán vagy teljesen másfelé visz, vagy hagyja az egészet annyiban, találjuk ki mi magunk, ha annyira akarjuk. Például egy nosztalgikus felhangokat sem nélkülöző, alkalmi dugás a nappaliban a vihar közepén, miközben az asztal alatt kényszerűen összetapadva a személyzet, apa és lánya kucorog. Ám egy gyors, szűkszavú snitten túl nem kapunk semmit az érzelmeikből, simán a képzeletünkre bízza, mennyire kínos a szituáció… Azaz nem tesz mást, mint a maga végtelenül rokonszenves, reflektálatlan alkotói módszerével elénk tárja a tényeket. Egy történetet, amely a valóság ezer arcát villantja fel. És ebben nagyon jó társak a kőkemény koreai filmiskolán nevelkedett színészei.
Jó eséllyel a történetmesélés Bong Joon-ho-féle elemi őszintesége lehet az, amely meghatotta Hollywoodot is.
Azt a Hollywoodot, amely kezdettől fogva imádja a sikertörténeteket, kiemelni a tömegekből az egyet, akinek sikerül, miközben a koreai rendező filmje abban a bizonyos egyben a tömeget mutatja – azokat, akiknek nem. Olyannyira nem, hogy az Élősködök sztorija épp azt tolja az arcunkba, mennyire áthághatatlanok a társadalmi osztályok között sziklafalként tornyosuló határok. S mint ilyen, szárnyra keltett fantáziánkat egyenesen arra sarkallja, hogy belelássuk a teljes emberi történelmet. Egy olyan általános érvényű történelmi parabolát, amelyben a dolgozó – adott esetben munka híján tengődő – többségi társadalom próbál kiutat találni a perspektívátlanságból, ám próbálkozásaival egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül. A film leglátványosabb, ugyanakkor a maga szimbolizmusában legmegrázóbb jelenete, mikor az özönvíz elönti a várost, de nem a fenti villákat söpri el, hanem lent pusztít, betör a nyomorúságos szuterénekbe, elviszi azt a keveset is, ami van nekik. Mintha a történelem nagy vihara akarná eltörölni a fennálló rendet, de a „rend” marad, csak annyi történik, hogy a vécéből bugyog föl a csatorna szennye, s akik addig is a társadalom mélyén voltak, süllyednek tovább. Még mélyebbre.
De ne ijedjünk meg.
Az Élősködők, mint emberi létdráma, legalább annyira vicces, amennyire a létezés elkeserítő mozzanatai is magukban rejtik a mindent elsöprő humort. És van még egy előnye. Kicsit sem kiszámítható. Nem tereli mederbe, nem szab gátat a fantáziánknak. Határozottan azt sugallja, hogy bármi megtörténhet benne. Csak a végén jövünk rá, hogy mégse… Egészében véve Bong Joon-ho filmje egy műfaji kavalkádban tobzódó, mély humorral megrajzolt, könyörületet nem ismerő társadalomkritika. És ebből nem von le az sem, hogy a tervek szerint az HBO minisorozatot fog gyártani belőle.
Az Élősködők a Magyar Filmadatbázison
