Steve Jobs / Golden Globe 2016
Aaron Sorkinnak sikerült Steve Jobs örökségéhez méltóan innovatív életrajzi filmet írnia, nem is lehet elvitatni tőle a legjobb forgatókönyvért járó Golden Globe-ot.
Michael Fassbender
Az életpálya kronologikus felmondása a bölcsőtől a koporsóig, a karrier leghíresebb állomásaira fókuszálva: így néz ki egy hagyományos biopic. Amit Sorkin és a rendező, Danny Boyle csináltak, az ennek a tökéletes ellentéte. Szembemennek az elvárásokkal: nem dobálóznak Jobs munkásságának legnagyobb márkaneveivel, nem alanyuk tragikus betegségére és korai halálára hegyezik ki a történetet. A film három, 40 perc körüli nagyjelenetből áll. Mindegyik közvetlenül Jobs egy-egy fontos termékbemutatója kezdete előtt játszódik, a színfalak mögött, valós időben (a karakterek számára nagyjából ugyanannyi idő telik el, mint ami a játékidőből lepereg). A termékbemutatók a jelenetek zárásaként kezdődnek el, az alkotók egy pillanatot sem mutatnak meg belőlük. A szcénák javarészt fikciósak, Sorkin fantáziájának szüleményei, bár valóságon alapszanak, a forgatókönyvíró ugyanis egy Jobs-életrajzot adaptált (Walter Isaacson azonos című könyvét), és maga is meginterjúvolta alanya közeli ismerőseit.
Minderre persze van tudományos magyarázat: Sorkin napjaink egyik legnevesebb forgatókönyvírója, így komoly elvárásoknak kell megfelelnie. Nem írhatott akármilyen életrajzi filmet. Már csak azért is jó döntés volt egyedi és személyes filmet írnia, mert Jobs halála után rengetegen nyúltak az életéhez, készült például egy másik biopic is (Jobs – Gondolkozz másképp). Sorkinnal szemben az is elvárás volt, hogy megismételje A közösségi háló (ismertebb nevén a Facebook-film) sikerét. A bevett hollywoodi stratégia szerint ugyanabból kellett többet adnia, szellemi folytatást készítenie, de ő pont erre nem volt hajlandó. Viszont ha már ekkora reputációja van, olyasmit csinált, amit másnak nem is engednének meg Hollywoodban: írt egy maximálisan sajátos Sorkin-filmet.
Nem egy mozinak álcázott színdarab
Ahogy A közösségi háló sem elsősorban David Fincher rendező filmje volt, úgy ez is inkább Sorkin gyermeke, mint Boyle-é. A direktor életművében kakukktojás, az író művészetének viszont esszenciája. Ő bevallása szerint egy filmiparba tévedt színházi drámaíró, ami meg is magyarázza új dolgozata stílusát. Ez egy kevés szereplős, párbeszédre épülő kamaradarab, ami stílszerűen színházi előadótermekben és azok kulisszái mögött játszódik. A három nagyjelenet pedig megfelel a klasszikus drámák struktúrájának (bevezető-tárgyalás-megoldás). Az első szcéna bemutatja a karaktereket. Az expozíciót azán fordulópont követi, ami egyben a film bonyodalma is: az 1984-es Macintosh bukása után Jobs-t kirúgják az Apple-től. Az 1988-ban játszódó második jelenet arról szól, hogyan próbál visszakerülni a nyeregbe, felállni a padlóról. Ugrunk tíz évet, és a fináléban megoldódnak a drámai konfliktusok, a sok kudarc után Jobs végre célba ér a végső sikerhez vezető rögös úton. Ezalatt jellemfejlődésen is átmegy, Sorkin pedig azzal dramatizálja a történetet, hogy évek telnek el a termékbemutatók között, a karaktereknek így bőven van miről beszélniük, az időugrások pedig változásokat hoznak a cselekménybe és a figurák színeváltozását is látványossá teszik.
Ezzel a klausztrofób, zárt szituációs drámával Sorkin megkönnyítette a dolgát, mivel egy ilyen térben tudja csak igazán megmutatni oroszlánkörmeit. Már A közösségi hálóban is pergő párbeszédekkel vétette magát észre, amihez ideális keretet teremtett új filmje alkalmával. Jobs a termékbemutatók előtt azt sem tudja, hova kapjon: különféle technikai problémák adódnak, amiket időre kell megoldania. A show előtti izgatottság, feszültség és stressz is indokolja a pörgős dialógokat. Jobbkeze, Joanna (Kate Winslet is Golden Globe-ot nyert) állandó partnere a párbeszédben, de Jobsnak a bizalmasán kívül is bőven akad társasága: van elintézetlen ügye beosztottjaival, főnökével, egy újságíróval, exével és lányával, na meg Steve Wozniakkal. Jobs úgy fogadja őket, mint valami shakespeare-i királydráma főhőse az alattvalóit.
Sorkin szituációival jól megágyaz a drámai konfliktusoknak: Jobs egy termékbemutató előtt könnyű célpont azoknak, akik akarnak tőle valamit. Sarokba lehet szorítani. Ettől még tagadhatatlan, hogy az alkotók kidolgozásában ezek a jelenetek nem egészen reálisak: a valóságban se Jobs, se más nem lelkizne és filozofálna ennyit egy létfontosságú rendezvény előtti félórában. Viszont Sorkin nem is igazán akart valóságillúziót létrehozni, mivel színdarabot írt, egy színházi előadás pedig egy pillanatra sem tűnik virtuális valóságnak.
Kate Winslet
Alighanem egyetért Egri Lajossal, aki A drámaírás művészetében amellett érvel, hogy a darab „nem az élet imitációja, hanem az esszenciája”. Sorkin tehát Jobs személyiségének lényegét igyekszik megfejteni és sűrítve, letisztítva ábrázolni. Ennek megfelelően a dialógusok sosem öncélúan humorosak vagy dramatikusak: az író címszereplője jellemét és annak változását árnyalja velük. Ahogy a Zuckerberg-film alkalmával, ezúttal is megfosztja mitikusságától főhősét. Az emberi oldalára koncentrál, és rávilágít, hogy a legnagyobb sikeremberek magánélete gyakran világméretű csőd. Jobs vérbeli antihős ebben a filmben: önző, érzéketlen, megalomán diktátor, aki minden energiáját a munkájába összpontosítja. Láthatóan jobban szereti a termékeit, mint az embereket.
A zseniális szupersztárokat persze pontosan ilyen fanatikusoknak szokás ábrázolni, Sorkin tehát ezen a téren nem mond újat. Viszont fején találta a szöget, mozija univerzális karriertörténetként is olajozottan működik. Mivel Jobs ebben a filmben alig különbözik a többi világhíres pionírtól, pláne nagyszerű döntés Sorkin részéről, hogy nem informatív, hanem szórakoztató darabot írt róla. Ez nem egy wikipédia-lap felmondása, hanem egy feszült és izgalmas dráma. Sorkin azt kereste, hogy az életpálya mely elemei alkalmasak arra, hogy drámai konfliktusokat élezzen ki általuk. És még a megfelelő részek közül is azok érdekelték, amik kimaradtak a legtöbb életrajzból és nekrológból. De ami a legfontosabb: Jobs roppantul energikus ebben a filmben, már csak ezért is tökéletesen illenek a szájába Sorkin hiperaktív szövegei.
Univerzális karriertörténetként is olajozottan működik
Persze azért Sorkin és Boyle munkája korántsem hibátlan: nehéz megbocsátani például, hogy flashbackekkel rombolják szét a kamaradarab keretét. Még ha egy ilyen cselekményközpontú film megalkotásában nem is lehetett akkora szerepe, mint az írónak, a direktor is helytáll: a Trainspotting rendezőjének dinamikus stílusa talán még jobban is illik Sorkin művészetéhez, mint Fincheré. Elismerést érdemel Michael Fassbender is, aki egy pillanatig sem próbálja mímelni Jobs megjelenését és manírjait. Őt is a figura lényege érdekli. Fel lehetne róni hibaként, hogy munkájuk alig filmszerű, de ez nem egy mozinak álcázott színdarab, hanem egy vállaltan teátrális film. Az alkotók egy merész és rendhagyó kísérletet csináltak egy opportunista életrajzi filmnek indult projektből. És ez nagyon is méltó Jobs örökségéhez.
/A Steve Jobs a Magyar Film Adatbázison/
