Életem legrosszabb napja
Pólik József első, filmalapos támogatás nélkül forgatott játékfilmje, az Életem legrosszabb napja nem akarja megváltani a világot, de még a főhősét sem. Nem nagyívű történettel, hanem különös stílusával és még különösebb karaktereivel fogja meg a nézőt.
András (Gelányi Imre) egy tehetséges, de sikertelen festő, aki a szüleitől örökölt, lepukkant házban él a nála húsz évvel fiatalabb barátnőjével, Nórával (Mészáros Ibolya). A férfi az 50. születésnapja alkalmából tartott buliban jön rá, hogy a lány megcsalja. S mintha ezzel a nem túl szerencsés fordulattal lavina indulna el: másnap hősünk egyik kellemetlen helyzetből a másikba csöppen. Az éjszaka végül egy prostituált (Sőreghy Ágnes) lakásán találja, ahová azzal az elhatározással érkezik, hogy megmentse a nőt a stricijétől (Nyitrai Illés).
Arról a fajta filmről van szó, amely elsősorban egy életérzést akar visszaadni. A főszereplő nem nagyon halad előre, nem jut el A pontból B-be, nem változik meg benne semmi, egyszerűen csak próbálja túlélni a napot. A történet több különálló, rövid epizódból áll, amelyek lényegében véletlenszerű sorrendben követik egymást. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, hirtelen jön egy fordulat a vége felé, és mégiscsak történik valamilyen előrelépés András életében. Itt úgy tűnhet, hogy a rendező feladta eredeti koncepcióját – azonban erre azonnal rá is cáfol az epilógus, amely, mintegy fricskaként, egy pontosan ugyanolyan szituációba helyezi a főhőst, mint amilyenben a cselekmény elején toporgott.
Amikor egy interjúban felmerült a műfajiság kérdése, Pólik József szituációs drámaként határozta meg a filmet, de megjegyezte, hogy a port.hu-n vígjátékként szerepel, és egyébként a díszbemutatón több olyan jeleneten is nevettek a nézők, amelyeket ő nem tartott viccesnek. Ennek okát én abban látom, hogy az egész nagyon életszagú: tele van olyan szituációkkal, amelyek bármelyikünkkel megtörténhetnek a hétköznapokban. Ezek pedig gyakran eléggé kellemetlenek vagy kínosak, amikor megéljük őket, kívülről nézve viszont már inkább humorosnak hatnak. Például ki ne ismerné azt a helyzetet, amikor egy buli közben egy részeg odaül mellé, és mindenáron beszélgetni próbál vele, vagy amikor egy vadidegen a legváratlanabb pillanatban elkezdi kiönteni a lelkét az embernek. Éppen azért működik egyébként a filmben az olyan, eléggé elhasznált toposz is, mint a főhős találkozása gyermekkori kínzójával, mert úgy van tálalva, hogy egyszerre hat komikusan és lehangolóan.
Az életszerűséget erősíti az is, hogy a – részben bevallottan improvizált – párbeszédek tökéletlenek, sokszor tűnhet úgy a nézőnek, hogy a szereplők keresik a szavakat. Személyes kedvencem, amikor András a barátnője anyjához próbál bejutni, és az idős nő összefüggéstelenül magyarázva, válogatott szitkokat szórva küldi el a fenébe. Jól áll a filmnek ez a spontán jelleg, ami igazából csak egyetlen jelenetéből hiányzik: abból, amelyben a festőnek félmeztelenül modellt álló lány egy filozófiai műből idéz egy teljes bekezdést. Ez a rész kakukktojás, nagyon kilóg az egészből. Nincs meg benne az a „hétköznapi abszurditás” jelleg, mint a többi epizódban, inkább művinek hat.
Míg a film témái hétköznapiak, a karakterek, akiket felvonultat, mind különcök valamilyen szempontból. Főhősünk olyan, mint egy villanykörte, amely a legfurcsább csodabogarakat vonzza maga köré. Ezekről a figurákról egyébként igazából nem tudunk meg semmit, és nincs az sem a szánkba rágva, hogy milyen viszonyban vannak Andrással. Utalásokból, elejtett megjegyzésekből kell magunkban a helyükre tenni őket – ami szerintem kifejezetten szerencsés megoldás. E tekintetben is van azonban kivétel: Sanyi, a strici és Carmen, a prostituált ugyanis kapnak egy háttértörténetet. Miután megnéztem a filmet, és olvastam pár kritikát róla, meglepődtem, mert nem egy helyen felmerült, hogy ez a legjobb rész. Én viszont annyira nem voltam odáig Sanyiért, akinek a karaktere kicsit olyan, mintha az Üvegtigrisből mentették volna át – őt szerintem kevesebbet kellett volna szerepeltetni, és helyette inkább a főhős és a prostituált párbeszédét, ismerkedését hosszabbra nyújtani.
Nagy erőssége a filmnek, hogy ezek a tablószerűen felvonultatott figurák nem silányulnak sztereotípiákká, hanem plasztikus karakterek rajzolódnak ki előttünk. Mindegyiküknek van valami következetlenség a viselkedésében, ami nagyon emberivé teszi őket. Nóra arról beszél Andrásnak, hogy a nagyszüleik idejében még tudták, mi a szerelem, majd pár órával később megcsalja a férfit; a főhős pedig még alig kérte meg a barátnője kezét, amikor már egy másik nővel szexel. Ezek az ellentmondások különösen élesen kiütköznek a remek vágásnak köszönhetően: az egyes képek közt folyamatosak a kisebb-nagyobb időugrások, így sokszor élesen különböző állapotok, eltérő hangulatú pillanatok kerülnek egymás mellé. Amikor például András a gyermekkori ellenségét rángatja, jön egy hirtelen vágás, és már azt látjuk, hogy kiengedi a férfit a kapun.
A karakterekről szólva természetesen meg kell említeni azt is, hogy mennyire tökéletes a szereposztás. Egyrészt mert sikerült mindegyik jellegzetes típuskarakterhez megtalálni a megfelelő színészt, másrészt pedig azért, mert mindenki remek alakítást nyújt. Gelányi kifejezetten jó választás volt a főszerepre, egyértelműen ő a film lelke. Játéka letisztult, mentes minden modorosságtól, és mindegyik színésztársával remekül működik együtt a közös jeleneteikben.
Az Életem legrosszabb napja a kisebb hibáival együtt is nagyon hatásos. Az életérzés, a hangulat, amit közvetít, erősen rá tud telepedni a nézőjére. Nevethetünk, elgondolkodhatunk egyes részeken, de összességében inkább lehangoló azt látni, ahogy a főhős egy helyben toporog. Noha András a körülményeket okolja – az elátkozott, eladhatatlan lakást –, azonban nyilvánvaló, hogy valójában éppen ő az, aki nem tud továbblépni, hiszen folyamatosan múltbeli sérelmein rágódik, durva apját és gonosz osztálytársait szidja. Hiába beszél arról, hogy mit csinálna, ha végre el tudná adni a házat – nehéz elhinni neki, hogy volna jövőképe. Ő az ismétlések embere, aki a szexszel keresett pénzből is prostituáltat hív. Nincs is miért csodálkozni azon, hogy a film végén pont ugyanott köt ki, ahonnan elindult.
