El a kezekkel a Papámtól!
Az alkotók mintha egyetlen ismerettel rendelkeznének a gyerekekről: történetesen, hogy cukik. A cukiság viszont kevés..
Csobot Adél
Mint egy megelevenedett Disney-mesében, úgy libben elő a bokorból gyerekfőhősünk, Dorka. Átsuhan a kerten, be a babaházszerű otthonába, közben találkozva az őt szerető, vele mindig oly barátságos, kétszemélyes szolganéppel. Megérintve atmoszférájával a pompás bútorokat, súrolva a Frei Café-esztétikájú tapétát, megfürödve az aranyos fényben, azért mégiscsak a sötétlő (de nagyon kis takaros) padlásra tart, hol eltávozott édesanyja holmijai közt az ő emlékét őrizve, a tőle kapott igen díszes és igen kedves mesekönyvből olvas épp egy olyan mesét, amely megfeleltethető jelen helyzetére. Dobó Kata filmje nagyjából első pillanatától kliséparádé, és fokozza a fokozhatatlant.
Az El a kezekkel a Papámtól! látványában nemhogy erős, hanem egyenesen erőszakos film. Valcz Gábor terei a végletekig kidolgozottak, egyszerre elnagyoltak és sterilek, mint a Charlie és a csokigyár helyszínei, ugyanakkor láthatunk szépiás, brit szobabelsőt is, majd mocsaras tündérvidéket, éppen, mint egy angol gyerekfilmben. A túlburjánzó világ eklektika-bravúr, a baj ott kezdődik, hogy ez még csupán Dorka természetes helye: nem, nem a gyermeki fantázia szülte éra, egyszerűen így néz ki. A közeg banalitását emeli a színpompás kosztümök sora. Bárdosi Ibolya extravagáns jelmezképzelete a leglehetetlenebb színkombinációktól a leghasznavehetetlenebb darabokig terjed. Zavaros a kódrendszer: a patchwork-rajongó porondmesternek öltöztetett kefebajszos Friciről sokáig azt hiszem, kitalált személy, nincs is ott, később derül ki, hogy ő a nagyon is valóságos mindenes, kertész, sofőr és bűvész is egyben. A látvány önmagában dicsérendő, szép munka: a rendezés egyik következetlensége, hogy nem tesz különbséget Dorka történetének állomásai közt. Tudniillik, a kislányt mesés otthonából egy táborba viszik, ahol végül rátalál a neki való mostohára, Eszterre. A fölfedezett világok fontos ismérve, hogy eltérnek a valóstól, érdekesebbek, színesebbek nála (még akkor is, ha tükörként szolgálnak), sarkalatos példa ennek megjelenítésére az 1939-es Óz, a csodák csodája. Az El a kezekkel a Papámtól! fölfedezhető világa, a gyerektábor, voltaképp semmiben sem izgalmasabb, mint az otthon. Dobó Kata filmjében a jólét és az ingergazdag környezet alapvetés, a mértéktelen harmóniából nem születik egy fikarcnyi dráma sem.
A film gyenge pontja a zene, ebben érzékelhető a legtöbb igénytelenség mind a szerkezet, mind a minőség szintjén. Dalbetétekről beszélhetünk, néhol szervesen kapcsolódnak a történésekhez, többnyire azonban beékelődő videoklipekről van szó; elosztásuk aránytalan: (ha jól számoltam) hat alkalommal kísért a rossz ízlésű gyerekdiszkóra vagy gyengécske popslágerekre hajazó dallamvilág. Árulkodó az is, hogy a film egy olyan pontján nincs dal, ahol tökéletesen kézenfekvő volna: a tábor záróünnepélyén, ahol van színpad, közönség, minden, ami egy fülbemászó nótához kell, de ez nem születik meg. A klipeket látva egyszer a Teletabi, egyszer meg Lady Gaga jut eszembe.
A tábor célja ismeretlen. Látszólag kiváltságos gyerekek jól érzik magukat benne, ami idegesíti a föld alatt lakó, ördögi terveket szövögető véglényt, Hudákot, akit a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Járai Máté alakít. Kedvenc pillanatom, amikor Fricivel összetalálkozva megjegyzéseket tesznek a másik küllemére (több, mint ironikus). Összességében erős színészgárdával találkozhatunk, kár, hogy el kell játszaniuk azt a számtalan klisét és bugyutaságot, amit az El a kezekkel a Papámtól! megkövetel, a Gonosz Mostohát gonosz mostohaként alakító Pálmai Anna jól veszi az akadályokat, szomorú, hogy az egész filmben nincs annyi humor, mint az ő szerepfelfogásában. Bokor Barna helyzete nehezebb, de küzd a végsőkig.
A kiváló tehetségű Nagypál Gábor (Frici) és Elek Ferenc imitt-amott tud kibontakozni, utóbbi jelenetét például elnézegetném a film 97 perce helyett is. Mindemellett dicséret illeti a gyerekszínészeket: Marczinka Bori ígéretes, jó adottságokkal rendelkező lányka, szerintem nem ez lesz az egyetlen filmje. Az igazi meglepetés számomra a táborlakók csoportja volt; figyelmes válogatás szervezhette össze a csapatot, ha ilyen gyerekeket láthatunk: selypítve, okoskodva, szavakat elharapva, megszeppenve is természetesek, pedig egyetlen életszagú mondatuk sincs. És ha már életszagúságnál tartunk, ki kell térnem Csobot Adél játékára, aki 1000 wattos mosolyával, egy szipi-szupi-jófej óvónéni derűjével benegédeli a filmvásznat.
1000 wattos mosolyával, egy szipi-szupi-jófej óvónéni derűjével benegédeli a filmvásznat
A negédelés egyébként az egész Dobó Kata-filmet jellemzi, végtére is ez a modor fosztja meg attól az esélytől, hogy forrása – Lakner Artúr műve, az Édes mostoha – méltóságát megőrizve, egy épkézláb gyerekmese legyen. Az alkotók mintha egyetlen ismerettel rendelkeznének a gyerekekről: történetesen, hogy cukik. A cukiság viszont kevés, kevés a gyerekekből, kevés a film befogadásához is.
