Tényleg ilyen lehet a pokol

|

Eksztázis

Gaspar Noé, a francia botrányfilmes ezúttal Hieronymus Boschsal karöltve ment el egy elektronikus buliba, hogy megmutassa, milyen az ösztönénünk pokla. Vigyázat, táncművészeti provokáció következik!

Gaspar Noé filmjeit mindig megelőzi a hírük. Ki ne hallott volna a Visszafordíthatatlan naturalista, negyedórás snittben felvett nemierőszak-jelenetéről, ami után sokan nem mertek végigmenni alulvilágított aluljárókon? Vagy a Szerelem 3D nem szimulált szexjelenetéről? A Hirtelen az üresség két és félórás, a történetnek még az írmagját is hátrahagyó, pszichedelikus drogtripjéről?

Noé filmjeiben szörnyű emberekkel történnek szörnyű dolgok, de nem ettől felkavaróak. Hanem attól a stílustól, amivel a francia provokátor lefilmezi őket. Kevés filmrendező képes úgy lerántani minket a bűnös érzékek világába, mint Noé: a megállás nélkül kóválygó, gyakran fejre álló, oldalra boruló, a szereplők között bódultan szánkázó, máskor a színészeket felülről fényképező kamerával, a vörösre és neonzöldre világított, labirintusszerűen kanyargó tereivel, a monoton lüktető zajzenéjével abba az állapotba kalauzol, amikor összeroppan a normalitás burka, és felserken mögüle az emberek ösztönénje. Noé a szerelmet is a szex (Szerelem 3D) vagy az állati bosszú (Visszafordíthatatlan) felől közelíti meg, mert bonyolult gondolatok, pszichológiai megfigyelések helyett az érzésekről, tudatállapotokról és hangulatokról akar beszélni, amiket bravúrosan fejez ki a vizualitás nyelvén.

Legjobb munkái ennek köszönhetően többről szólnak puszta sokkolásnál. Az Eksztázisról mindez már nem mondható el, és nem csak azért, mert Noé egy ideje – mióta felhagyott a történetmesélés igényével – már nem képes sokkolni a közönségét. A Cannes-ban bemutatkozott film egy rosszul sikerült buli története: 1996-ban járunk, amikor egy táncos csoport egy vidéki, elhagyatott iskolaépületben próbál, de az esti parti elszabadul, amikor valaki LSD-t kever a sangriába.

Az Eksztázis első felében a táncosok bemutatkozását látjuk, ahogy darabos VHS-szalagra vett interjúkban mondják el álmaikat, vágyaikat, félelmeiket, majd a hosszúra nyúlt, de izgalmasan koreografált próba után a szabad bulizás következik, amely rövid úton rémálomba fordul, mivel a tudatmódosító szer a táncosok legrosszabb oldalát hívja elő. Látunk incesztust, öngyilkosságot, brutális verekedést, és persze az elmét elborító paranoiát. Az Eksztázist látva azt gondolja az ember, hogy igen, tényleg ilyesmi lehet a pokol: dübörög az elektronikus zene, rángásokba sűrűsödve táncolnak a testek, és úgy csavarodnak, mintha az ördögöt űznék ki éppen belőlük. Noé mégsem drogfilmet forgatott, nem a belső hallucinációkat vetítette ki elénk, hanem kívülről-felülről filmezte le a táncosok szépen koreografált, de végtelenül fájdalmas vergődését egy Boscht idéző rémlátomásban.

Noé a Youtube-ról levadászott táncosokkal (és a táncosnak tanult színésznővel, a Kingsman pengelábú bérgyilkosaként megismert Sofia Boutellával) forgatta a filmet, nagyrészt improvizációkra hagyatkozott (ez a totálisan érdektelen dialógokon és karaktereken látszik), és bár egy megtörtént esetet vett alapul, valójában csak egy újabb vizuálbravúrt sikerült leforgatnia. Ami mögött ezúttal tényleg csak a jéghideg üresség lapul: annak a felmutatása, hogy az emberek a felszín alatt önző, indulatos ösztönlények, akiknek legrosszabb énje bármilyen bulit tragédiába fordítana. Noé most is ugyanazokkal a képi fogásokkal dolgozik, mint korábbi filmjeiben, de a lebegő kamera, a vérvörös világítás, vagy a megvariált időrend nem váltja ki a szokott hatást. És nem azért, mert öt film után mindez már önismétlésnek hatna, hanem mert Noé ezúttal egy semmitmondó alaphelyzet szolgálatába állította őket.

A francia rendező rég leszámolt a történetmesélés igényével, és így már provokálni sem tud. A Visszafordíthatatlan azért lehetett olyan húsba maróan emlékezetes, mert érdekeltté tett minket a történetben, játszott a szimpátiánkkal, amikor azt kérte, állatias bosszúállókkal azonosuljunk. Átgondolt filozófia lapult mögötte: a visszafelé elmesélt történet az időt csavarta vissza egészen az idillig, amikor a nőt még nem erőszakolták meg, a barátai pedig nem verték poroltóval pépesre a feltételezett elkövető fejét. „Az idő szétrombol mindent” – hangzott el a film elején a szentencia, amit Noé, ha csak a moziban is, de ideig-óráig felülírt, és annak tudatában élhettük át a boldogságot, hogy ezek már egyszeri és megismételhetetlen pillanatok. Miközben a film címe, a Visszafordíthatatlan azt hirdette, hogy az értelmetlen erőszak, amire senki se számít, pláne nem a jólét biztonságába burkolózó emberek, váratlanul és végérvényesen széttörte ezeket az életeket.

Az Eksztázisban is sok truváj akad, ami nélkül Noé sose forgatna filmet, de hiába trükközik most is az idővel (a prológ a hóban kúszó, vérző lánnyal valójában az epilógus), hiába ír ki godardi inzertekben összegző szentenciákat („A létezés múló illúzió csupán”, vagy: „Az élet kollektív képtelenség”), azok tényleg csak fellengzős szöveginzertként fityegnek a történeten. Az Eksztázis üres formai bravúr, amely bizonyítja, hogy Noé és állandó operatőre, Benoît Debie stílusérzéke mit sem kopott az évek során, de leleplezi azt is, hogy a lenyűgözően komponált képek mögül talán végleg elkopott a mondanivaló.

Az Eksztázis a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: