Trónok harca, 8. évad
Gyakorlatilag egy új sorozatot nézünk, új szabályokkal, új hangsúlyokkal.
A (nem is annyira) tündérmese lezárása elé
2011 tavasza van, a Lost lassan egy éve véget ért és a The Walking Dead is csak egy sokat sejtető évadon van túl. Walter White és Don Drapper mindketten csak kalandjaik felén vannak túl, Thor a napokban fog bemutatkozni a nagyvásznon, Amerika kapitány pedig még csak előzetesek szintjén létezik, a szuperhősök a kisképernyőn pedig még csak Smallville-ben élnek. A Netflix még csak Amerikában ismert fogalom, bár már hallani pletykákat a terjeszkedéséről, arról pedig, hogy saját sorozatokat készítene, senki nem is álmodik még.
Nagyjából ezek voltak az erőviszonyok április 17-én, amikor levetítették a Trónok harca első részét. És bár még egy-két hétig nem, a tízrészes első évad felétől már határozottan érezni lehetett a hatását. Az emberek hétfőn később bukkantak fel, vagy épp kerültek mindenkit, amíg este haza nem értek. A spoilerezés köztörvényes bűnné lépett elő, és akik régebben olvasták a könyveket, páriának érezhették magukat, amíg a többiek nem tették naprakésszé magukat. Az aheti részek rendszeres témáivá váltak a baráti beszélgetéseknek, egyszóval a Trónok harca esemény lett.
A következő két évad minden epizódja azonnal visszhangot váltott ki, és hamar megtanultuk, hogy az évadok utolsó előtti részei, a legendás kilencedikek hetekre traumatizálni tudják a nézőket. Ám a negyedik évadtól kezdve a színvonal folyamatosan csökkent, ami sajnos (vagy akkor már talán szerencsére) a hatodik évad végére állt helyre, hogy aztán a hetedikben pedig mintha egy teljesen új sorozatot kezdtünk volna el nézni.
A minőségbeli ingadozásnak több oka is lehet. Egyrészt ott van a regényekkel ápolt viszony, hisz nem titok, hogy a negyedik évad során a tévéváltozat beérte G. R. R. Martin évtizedek óta húzódó regényciklusát, másrészt pedig közben nyakunkra szakadt a televízió (ki tudja hányadik) aranykora.
A sorozat újszerűségéhez sokat hozzátett az önmagában is újítóként fellépő regényciklus mint alapanyag. A hagyományos fantasyhoz képest a történelmi-politikai csatározásokat vállaltan és morális állásfoglalás nélkül imitálta, miközben kétarcú módon a pikareszkből kinőtt, utaztató fantasy hagyományait is magához ölelte, igaz itt nem felfedezendő, hanem meghódítandó új helyszínek kerültek elő sorban. Ám ezt a szintet a könyvsorozat sem tudta a végtelenségig fenntartani, az egyre szaporodó szereplőgárda és a két kezdőpontból, Deresből és Penthosból kinőtt világ akkorára duzzadt, hogy a negyedik regényt félbe kellett vágni ahhoz, hogy megjelenhessen, ezzel egyidőben pedig a történetvezetés is elkezdett kiszámíthatóbb, érezhetően túlírt lenni.
Ahogy pedig a sorozat utolérte a könyveket, és elkezdte diktálni az iramot, szükségszerű volt a gigantikus anyag kezelhetőbbé tétele. Ezzel maguk az alkotók is látványosan küzdöttek, egészen a hatodik évad végéig, amikor egy huszárvágással, egyetlen rész alatt megölték (kiírták) a fontosabb szereplők több mint felét, egyszerre oldva meg történetvezetési és átláthatósági problémákat is. Ám mégis az a legfeltűnőbb, hogy a hatodik évad kilencedik része hiába volt olyan zseniális, amilyen, hiába készítették el hozzá az egyik legemlékezetesebb zenét, amit manapság sorozat alatt csak hallani lehetett, közel sem volt akkora a visszhangja, mint a harmadik évad utolsó előtti részének, az azóta is elhalló hangon emlegetett Vörös Násznak.
S hogy ez miért alakult így? Több ok lehetséges. Egyrészt maga a Trónok harca is beoltott már minket az efféle jelenetek sokkértéke ellen, elég csak a hasonlóan meglepő, de szintén kevésbé hangos reakciókat kiváltó Lila Nászra gondolni. Ugyanakkor, ahogy a sorozat kritikusai is megjegyzik, a történet számos szereplőnek adott „páncélt”, akiket így már a nézők biztonságban tudhatnak, szinte kizárt, hogy bármi bajuk történjen, holott elsősorban épp az egy évadon át abszolút főszereplőnek tűnő Ned Stark halála alapozta meg a sorozat népszerűségét. (Összevetés gyanánt elég csak Havas Jon sorsára gondolni, akit a halálból is visszahoztak.)
A másik lehetséges ok, hogy a televízió aranykorát éljük. Míg 2011-ben 266 eredeti sorozat futott az amerikai tévéadókon, mostanra ez a szám 500 környékén jár (összehasonlításképpen, és hogy kihangsúlyozzuk e megduplázódás váratlanságát: 2002-ben ez a szám 182 volt). Az elmúlt 5-6 évben megjelent a Netflix, hetente ontva ránk a külön, személyünkre szabott sorozatokat, maga az HBO is szintet lépett a néha erőltetett tartalomgyártásban, elég csak a True Detective-et említeni. Hosszan lehetne elemezni, hogy melyik sorozat mennyiben járult hozzá ehhez az idillikusnak tűnő állapothoz, ki vagy mi robbantotta ki, ám annyi kétségtelen, hogy a Trónok harcának elidegeníthetetlen szerepe volt benne. Hogy ez a szerep a fantasy mint műfaj rehabilitálásában (nagyjából kétévente rukkolnak elő az új Trónok harca-jelöltekkel, de eddig egyik jelölt sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket), a mozifilmekre jellemző nagyságrendű költségvetés tévében való meghonosításában és ezzel együtt a gyártási minőség felemelésében nyilvánul meg, szintén hosszan elemezhető.
És, bár a sorozat már közel sem üti úgy gyomorszájon a nézőt, mint a kezdetek kezdetén, a hatodik és a hetedik évad még mindig tartogatott meglepetéseket. Igaz, ezek teljes élvezetéhez el kellett fogadnunk, hogy gyakorlatilag egy új sorozatot nézünk, új szabályokkal, új hangsúlyokkal. Mindezek ellenére a nyolcadik évad elé még mindig bizakodva tekintek, hisz számos elvarratlan szálon, megválaszolatlan kérdésen túl valahol mélyen még mindig tudom, hogy ez a sorozat volt az egyik legjobb dolog, ami a (már nem is annyira) kommersz tévével történhetett.
A Trónok harca a Magyar Filmadatbázison
