Egynyári kaland 4. évad
Egyre kevesebben nézték, pedig idővel egyre jobb lett a köztévé romkom-sorozata. X, Y, Z: az Egynyári kaland a záróévadra igazi besztof-válogatást nyújtott abból, amiben igazán erős volt.
Waskovics Andrea és Király Dániel
2015-ben még ártatlan balatoni retróként indult az Egynyári kaland, aminek egyszerű volt a vállalása: feltámasztani a szocialista filmgyártásban népszerű, de manapság hiánycikknek számító ifjúsági sorozatokat, és megidézni a balatoni nyaralások élményét úgy, hogy az könnyen fogyasztható limonádéként csússzon le a nézők torkán. A végeredmény megosztotta a közönséget: van, aki azóta is ezt az önfeledt hangulatot hiányolja az Egynyári kalandból, más viszont annak örül, hogy a bárgyú jópofáskodást felváltotta az érettebb dramedy, amikor a második évadtól Zomborácz Virág író-rendező (és Akar Péter társrendező) vette át a sorozatot.
Alighanem ennek a váltásnak köszönhető az is, hogy a sorozat kultstátuszra tett szert, ugyanakkor egyre kevesebben nézték az Egynyári kalandot, amely a felhőtlen balatoni héderezések helyett egyre inkább a fiatal felnőttek valódi problémáit csomagolta a romantikus komédia kötelező évődéseibe. Ehhez jött még hozzá, hogy a köztévén minimális reklámmal futott, majd a nem épp a 15-35 éves célcsoport által nézett Duna TV-re került át a sorozat, amivel – talán a máig ferde szemmel nézett műfaja miatt is – keveset foglalkozott a sajtó, a negyedik évadról például féltucatnyi kritika sem jelent meg.
Pedig Zomborácz szerethető, humoros és legfőképp aktuális sorozatot forgatott az Egynyári kalandból, amely a tizenhuszonévesek filmen, sorozatban itthon ritkán viszontlátott világát mutatta be pimasz öniróniával. A felnőtté válás buktatóiról annak minden esetlenségével és halálos világfájdalmával tudott beszélni. A függetlenedési kísérletekről, amikor az ember világgá menve sátrazik a barátja kertjében, de az esti paprikás krumplira azért hazajár. Az elcsalt, a túl korán megtalált vagy a sosem összejövő szerelmekről, a kilátástalan munkakeresésről, és persze a mindezen – mindenen – átsegítő barátságokról. Az Egynyári kaland nem félt szóba hozni olyan témákat sem, amik rizikósnak számítanának ebben a könnyed műfajban, de Zomborácz mindig kellő érzékenységgel nyúlt a szexuális zaklatáshoz, jelenjen meg az akár ártalmatlannak tűnő, de nagyon is fájó szóbeli sértésekben vagy fizikai visszaélésekben.
Idén is folytatódott a már az első évadban felbukkant tendencia: az Egynyári kaland minden évben tehetséges fiatalokat fedezett fel vagy mutatott be a közönségnek. Nem feltétlenül a Színművészetiről vagy a belvárosi színházakból válogatott: itt kezdte pályafutását az Aranyélettel befutott Döbrösi Laura, a Napszálltában is remeklő Dobos Evelin, vagy a fiatal színészek egyik legizgalmasabb, habókos és kiszámíthatatlan hangjának tűnő Walters Lili. Melléjük csatlakoztak függetlenek, mint a K2-ből ismert Piti Emőke és a manapság rendezőként dolgozó Fehér Balázs Benő, vagy Király Dániel, aki ugyanazt a természetes színjátszást emelte be a sorozatba, amit a Vígszínház nagyszínpadán is képviselni tudott. A negyedik évad nagy találata Fehér Dániel volt, aki a kibírhatatlanul pedáns és velejéig unalmas pszichológusfiút, a szintén túl jól nevelt Zsófi (Schmidt Sára) új barátját, Kornélt játszotta. Zomboráczról eddig is tudtuk, hogy szórakoztatóan tud sótlan figurákat írni – korábbról ilyen volt a horgászbolond Gábor (Héricz Patrik) –, Kornéllal viszont új szintre lépett. Ő nemcsak az ős-egynyáris Zsófi karakterét volt képes tovább árnyalni, de egy olyan összetett figurát hozott létre, akiben nem lehetett pontosan szétszálazni a nevetséges unalmas, a szerethetően esetlen, és a maga módján nagyon is vicces karakterjegyeket.
Az Egynyári kalandnak mindvégig megmaradtak a sebezhető pontjai, de a negyedik évad sikerrel lendült túl ezeken, mert sikerült ésszerű kompromisszumokat kötnie. Sokan rosszul vették, hogy a harmadik évadra Budapestre költözött a sorozat, ezért a negyedikben ingáztunk a főváros és Balaton között, ami egyben a műfajok közötti bakugrásokkal is járt: vízközelben az első évad hangulatát igyekeztek visszahozni, csak a zomboráczi abszurddal fűszerezve, a nagyvárosban pedig továbbra is a fiatalok énkeresési és munkahelyi problémái kerültek előtérbe. Ez hozta el az egész sorozat csúcspontját, amelyben a végre álmai munkahelyén, egy független galériában, de megalázó körülmények között dolgozik Enikő (Piti Emőke), az őt csicskáztató, amúgy meleg főnök alatt, akitől azt a feladatot kapja, hogy vadássza le a narcisztikus, alkoholista belvárosi művész prototípusát, Donátot. Kálváriája egyszerre csodásan szürreális és fájdalmasan szomorú, ahogy a két túlhajszolt ember egy fáradt, tökrészeg pillanatban megértésre lel, hogy aztán kiderüljön: hiába lát bele az önző, rohadék fotós, az mégiscsak egy önző, rohadék fotós marad, aki kihasználja a legújabb művészeti projektéhez – amiből Zomborácz, illetve az epizódot író Znajkay Zsófia, egy tűpontos #metoo-történetet farag.
A felvetett problémák most is életszerűek, Enikő és barátja, Levi (Király Dániel) azért szakít, mert nem tudják megbeszélni, mennyire fontos egyiknek a munkája, a másiknak pedig a közösen eltöltött idő, és arra jutnak, hogy a kettő kiüti egymást, holott nem kéne így lennie. Különösen találó Zsófi (Schmidt Sára) problémája, aki lányként a műszaki egyetem soviniszta világába szeretne beilleszkedni, miközben megpróbál minél nagyobb hülyeségeket elkövetni, hogy a barátja szakítson vele – mert ő nem elég érett ahhoz, hogy ezt maga megtegye. Párosa Bencével (Rubóczki Márkó), az első évadban megismert exével a sorozat érzelmileg legkielégítőbb ívét rajzolja fel, ahogy az egymással eleinte hollywoodi romkom-recept mentén civódó pár egyre komolyabb drámák mentén talál újra egymásra, mert rájönnek, hogy mégiscsak a másik az, akibe bármikor bele tudnak kapaszkodni.
A negyedik évadban is akadtak gyengébb poénok, a célzott hatást elvétő részek – például az első rész legbizarrabb részét, a Jókai Mór örökségét felkutató kalandjátékot sokkal viccesebben, önreflexíven, de még így is túl sok szitkomos humorral feldolgozó epizód –, a színészi játék néhol kiegyensúlyozatlan volt (Héricz Patrik elképesztően irritáló amerikai szlengben beszélő Gáborát jobb lett volna kiírni a sorozatból), és a lezárás sem volt kielégítő, mert látszott rajta, hogy eredetileg még folytatásban gondolkodtak a szerzők, és az utolsó pillanatban kellett elvarrni a szálakat, és összehozni a kötelező párokat, emiatt néhány szereplőt értelmetlen indokokkal szakítottak el az aktuális barátjuktól/barátnőjüktől (például Kökényt és Levit).
Ám mindezt ellensúlyozta az, amiért az Egynyári kalandot mindig is szeretni lehetett: abszurdba mártott, furcsa, bizarr, de mindig kedves humora, a jobbnál jobb vizuális gegek, az élet- és korhű, természetesre írt és úgy is játszott dialógok, és persze a magyar sorozattörténet egyik legeredetibb karakterének megszavazott, sérülékenységét cinikus megjegyzésekkel palástoló, aszexuális és gyermeteg Luca (Walters Lili) figurája. Lehet a műfaji szélsőségek, a huszonévesek hiteles dramedyje és a romantikus félreértések közötti éles váltások miatt panaszkodni, de épp ez a műfaji kötetlenség tette lehetővé, hogy egészen eszement ötletek is beleférjenek a sorozatba. Melyik magyar sorozatban banánfutárkodhatott volna Walters Lili, öltözhetett volna reklámmuffinnak Schmidt Sára, és cameózhatott volna Szabó Győző egy sérült embereket foglalkoztató kifőzde tulajaként, ahol Fekete Ádám egyesével próbálja megsütni a sült krumplikat?
Hollywoodban bravúrnak számítana, ahogy Zomborácz Virág egyensúlyozott a balatoni ifjúsági sorozat, a romantikus komédia és a komolyabb dramedy elvárásai között, és úgy csepegtette bele sajátos világlátását a szériába, hogy közben megőrizte annak kedves hebehurgyaságát. Hiába hallottak róla túlságosan kevesen, az Egynyári kaland üde színfoltja volt a magyar sorozatgyártásnak. Hiányozni fog.
Az Egynyári kaland a Magyar Filmadatbázison
