Egy százalék indián
Ha elhagyjuk az országot, itthoni önmagunkat áruljuk el? Hogyan szabaduljon meg egy férfi a kiskorától kezdve belétáplált toxikus viselkedési sémáktól? Mikor vagyunk igazán önmagunk, ha nem akkor, amikor a gyerekkori barátainkkal beszélgetünk? Hajdu Szabolcs hétköznapi tragikomédia-trilógiájának utolsó része, az Egy százalék indián nem ad válaszokat a néző kezébe, de annál több kérdést vet fel benne.
Az Egy százalék indiánban sem változik meg szokásos felállás: ahogy a trilógia első két részében, az Ernelláék Farkaséknál, és a Kálmán napban is, a kamaradrámákhoz hasonlóan egy helyszínen játszódik, és pár, negyvenes éveikben járó, életközepi krízisben tébláboló szereplő csevegése adja a cselekményt. Míg csupán a karakterek kínos beszélgetése és tűpontosan emberi pillanatai töltik ki a játékidőt, mégsem eseménytelenül telik ez a két óra: a karakterek hol eltorzított hangon mormognak részegen, hol a macskájuk elléséről tanácskoznak, hol évtizedek alatt felgyülemlő indulatokat vágnak a másik fejéhez.
A történet során három gyerekkori barát, Andris (Hajdu Szabolcs), az értelmiségi professzor, Rajmund (Gelányi Imre), a városi bunkó és a pénzügyi gondjait kezelni képtelen Árpi (Szabó Domokos) karaktere rajzolódik ki, akik a negyedik barátjuk temetése után Andris és felesége, Kata (Pető Kata) lakásán gyűlnek össze. A további vendégek Árpi párja Niki (Tóth Orsolya), és Rajmund szorongó felesége, Csibi (Tankó Erika). A baráti beszélgetést a barát halála mellett az is beárnyékolja, hogy a temetés másnapján Kata és Andris Mexikóba költözik.
Hármas maszkulinitás
Már első jelentben egyből felismerhetővé válik a három pár dinamikája, és a köztük lévő feszültségek. Mind a három férfi valamilyen elnyomó, maszkulin viselkedési mintát képvisel. Rajmund ebből a szempontból a legtisztább mintapéldánya az erőszakos maszkulinitásnak: folyamatosan káromkodik, gátlástalanul beszól mindenkinek az asztalnál, és sokszor „játékból” annyira szorosan csípi meg Csibi karját, hogy kék-lila foltok maradnak utána. Árpi folyamatosan gyorsan hajt, nem érdekli a pénz és Niki véleménye se igazán, „az asszony mindig veszekedik” hitben éli az életét. Andris már egyáltalán nem ennyire tisztán maszkulin karakter, mivel ő már próbálja levetni magáról azokat a sémákat, amiket a szülei vagy az edzői vertek belé, de mintha még mindig inkább rá akarná kényszeríteni Katát a mexikói költözésre, mintsem meggyőzni róla.
A nők a filmben leginkább a férfiak toxikus viselkedésére próbálnak reagálni. Csibi teljesen elfogadja Rajmund erőszakos viselkedését, és nem képes kiszabadulni az elnyomott feleség szerepéből. Az ő karaktere nem kap megváltást a film végén, nem ébred rá az alávetettségére, és Rajmunddal marad.
Niki a haraggal és veszekedésekkel próbálja megállítani Árpi pénzszórását, de nem igazán jut sikerre. Míg Kata az egyetlen, aki végül fellázad Andris ellen: „Annyiszor hittem neked, de nem fogok többé” – mondja Kata a film egyik kulcsjelenetében, amikor kifakad, hogy ő mégsem szeretne vele menni Mexikóba. Pontosan nem tudjuk meg, hogy hogyan alakult a kettejük kapcsolata az együtt töltött húsz év alatt, de az érezhető, hogy nem a mexikói út az első olyan egyezmény közöttük, amire rá akarja kényszeríteni Andris Katát. A különbség viszont Árpi, Rajmund és Andris között, hogy Andris a másik két barátjával ellentétben küzd az ellen, hogy elnyomja Katát a haragjával, és erőszakosan viselkedjen, de mégsem tudja teljesen kiölni magából azt a részét, amit annyi időn keresztül belevertek.
Kata és Andris között azonban egy másik téma is megjelenik: az ország elhagyásának és az új kezdetnek a kérdése. Kata kitart a maradás mellett, míg Andris mindenképpen menni akar. A film csúcspontjánál, a veszekedésükben az a legfélelmetesebb, hogy akár mi is kimondhattuk volna ezeket a mondatokat, viszont mi a jelenben nem vagyunk képesek odafigyelni rájuk a vita hevében, a rendező viszont képes leplezetlenül elénk tárni a sokszor bántó, manipuláló vagy kegyetlenül igaz mondatainkat.
Drámai film, és filmes dráma
A drámából készült film esetében különösen érdekes, hogy mennyire sikerül az alapvetően színházi darabot filmszerűvé varázsolni. Alapvetően a film erőssége, hogy míg a színházban minden néző a teljes színpadi képet láthatja csupán, addig a filmben a rendező képes ráfókuszálni egy-egy fontosabb mozzanatra vagy apróságra. Hajdu az extraközeli képekkel olyan mikrovalóságot adott hozzá az Egy százalék indiánhoz, amelyek a szereplők viszonyaihoz, személyiségéhez is hozzáadtak. Egy feltűnő példája ennek, amikor Rajmund, tekerve a cigiket, teleszórja az asztalt dohánnyal, mire Andris udvariasan odatesz egy magazint Rajmund keze alá. Andrist ahelyett, hogy rászólna a barátjára, egy sokkal szolidabb megoldást választ, mivel nem szeretné, hogy a gyerekkori barátja ettől kényelmetlenül érezze magát. A gesztus így jelzést ad arra, hogy a kulturáltabb közegekben mozgó Andris, és a lecsúszott Rajmund személyisége teljesen másik irányokba fejlődött az évek során, de ennek ellenére Andris továbbra is ragaszkodik a régi barátjához.
A drámaiság, azonban negatívan is hatott a végeredményre. A szereplők gesztusai egyes helyeken túlságosan elnagyoltak. Főleg Rajmundé: az őstulok, mindenkire ráripakodó, erőszakos figurájának a teátrális felüvöltései – mint például az emlékezetes „de kurva jó ez a kávé” – és beszólásai míg a színházban valószínűleg poénhelyzeteket eredményezhettek, addig a filmvásznon túljátszottnak érződtek.
Hajdu kacsint Hajdúra
A trilógia zárlatából természetesen az előző részekre való „metahumoros” visszautalások sem maradhattak el. A film egésze fekete-fehér, ami akár visszautalás is lehet arra, hogy Hajdut a trilógia kapcsán egyes kritikákban többször Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjével hozták párhuzamba, mivel Hajduban is megvan a színházrendezői véna és Bergmanhoz hasonlóan ő is képes élethűen filmre vinni az elfásult hétköznapiságot. A rendező a saját mítoszára reagálva egy komikus fricskát ad a trilógia lezárásának: a film végén erős kritikát is kapunk a Bergman-Hajdu párhuzamra, és az Ernelláék Farkaséknál is szóba kerül az asztalnál.
A válasz a kérdés
A rendező egészen a zárlatig kellemesen homályban tartja a nézőt Kata motivációjával kapcsolatban. Nem tudjuk meg végül, hogy azért akar maradni, mert már nem bízik meg Andrisban, és nem akar tovább az ő elnyomásában élni, vagy egyszerűen nem tud elszakadni az itthoni életétől vagy esetleg azért, mert babát vár a szeretőjétől. Egyik út sem tisztázódik, de talán nem is a motivációi azok, amik Kata elköltözéssel kapcsolatos érzeteit meghatározzák, hanem maga az gondolat, hogy ha elmegy, akkor is lesz egy része, aki itthon maradt, és ha marad, akkor is lesz egy olyan része, amelyik elment.
