Az utolsó part
Hány nap az élet a Bomba után? – kérdi egy régi mozi.
1959: Az utolsó part (On the Beach) című film nagyot szólt, mikor megjelent: atomháború pusztította el a Föld északi felét, de egy amerikai tengeralattjárónak még sikerült elmenekülnie délre, Ausztráliába. Ott viszont az okosok már tudják, hogy az ott élőknek is csak pár napjuk maradt, mert a radioaktív felhő oda is el fog érni – és a halálos sugárzás mindent be fog borítani. A tengeralattjáró – a legénység követelésére – visszamegy Amerikába, körülnézni. A mozi utolsó képsora a tök kihalt San Francisco, szemetet söpör a szél, az utcán egy lélek sincs, csak egy feldőlt tábla: „biztonsági zóna” felirattal. Igazi világvége. De Ausztráliában addig is van élet: tengerpart, szerelem (Gregory Peck, Ava Gardner, csók, fájdalom, szakítás), meg billiárd, U-boat-romantika és szivárgó halálfélelem.
Csak azért említem, mert bár ez a mozi hatvanvalahány éves, egészében és részleteiben tán soha nem volt ennyire aktuális, mint ma, mikor – sorok között, vagy nyílt fenyegetésekben – ismét ott lebeg a fejünk felett a világ atomhalála. Stanley Kramer zseniális rendezését akkor fanyalogva fogadta a kritika, mert igaz, hogy hidegháború indult, de ilyesmi soha nem lesz (mondták az ítészek…). De alig pár év múlva (1962-ben) jött a kubai atomválság (a „majdnem” Armageddon), és aztán az állandó fenyegetettség.
Gregory Peck
Mai szemmel csak csodálom Stanley Kramert, hogy tudott ilyen, részleteiben is igaz víziót teremteni. Ráadásul hepiend nélkül – Hollywoodban.
