Nouvelle Vague – Az új hullám
Richard Linklater, a beszélgetős portrék és a generációs életérzés-filmek koronázatlan királya legújabb alkotásában Jean-Luc Godard Kifulladásig című, korszakalkotó és kanonikus mozijának forgatását dolgozza fel.
Linklater 2008-ban az Én és Orson Wellesben már készített egy hasonló darabot (amely Welles Julius Caesar-színdarabjának színrevitelét mutatta be), és ahogy a legutóbbi, Blue Moon című filmjében is láthattuk, előszeretettel nyúl valós művészek küzdelmeihez. Úgy tűnik, sorra veszi a korszakos zseniket. Talán pár film és rendező (esetleg Tarantino vagy David Lynch) után eljut önmagához is, és egyszer megélhetjük, hogy Linklater filmet készít, mondjuk a Mielőtt felkel a Nap forgatásáról. Pont annyira lenne meglepő, mint amennyire nem. Én mindenesetre biztosan vevő lennék rá.
Hosszan lehetne sorolni, miért tartom a kortárs mozi egyik legeredetibb géniuszának, de ebbe inkább bele sem kezdek. Csak bízom benne, hogy a kedves olvasó ismeri néhány korábbi remekművét: a Sráckort, a Mielőtt-trilógiát, Az élet nyomábant, a Tökéletlen időket vagy a Kamera által homályosant.
A linklateri zsenialitás a Nouvelle Vague – Az új hullám című filmben is maradéktalanul kibontakozik, a végeredmény pedig tökéletesen illeszkedik a rendező gazdag életművébe.
Akárcsak az Én és Orson Welles esetében, Az új hullámon is vastagon érezni az önreflexív ábrázolásmódot: egy zseniális rendező merész ötleteinek keresztülvitelét, az ezzel járó óriási kockázatvállalást, majd az ugyanekkora sikert. Ki más érthetné ezt meg jobban, mint egy Linklater-kaliberű nagyágyú? (Zárójelben jegyzem meg: meta-önreflexió terén persze nehéz lenne überelni James Francót, aki egész sornyi kritikailag és anyagilag megbukott filmet rendezett, leszámítva egyet, ami minden szempontból sikeres lett. Ez A katasztrófaművész, amely a világ egyik legrosszabb filmjének kikiáltott The Room című epikus borzalom forgatási történetét dolgozza fel. Az élet furcsa csavarja.)
Az új hullámban viszont egy zseni forgat egy másik zseniről, és bizony pont azt kapjuk, amit Linklatertől elvárunk: valami hamisítatlanul linklaterit. Egekbe szökő könnyedséget és játékosságot, amely az élet és művészet legnehezebb és legsúlyosabb kérdéseit csomagolja be: miért élünk? Miért alkotunk? Ez a könnyedség és fajsúlyosság egyaránt jellemző Godard művészetére is – ahogy az öntörvényűség is, hiszen a Kifulladásig hőse egy céltalan ámokfutó, ami Godard munkamódszerére is remekül rímel. Godard maga Michel, aki kizárólag a saját kottájából hajlandó játszani, Linklater pedig maga Godard.
A film lenyűgöző betekintést enged az öntörvényű alkotói mechanizmusokba. Godard a káosz és az intuíció olyan fokú mestere, amit a Kifulladásig stábja is csak nehezen tudott megemészteni a munkálatok közben. A végtelen felkészültség és a teljes ösztönösség e furcsa, de megkérdőjelezhetetlen harmóniáját Linklater (hogy, hogy nem) tökéletesen képes prezentálni a vásznon.
Az új hullám egyik legmegkapóbb jelenete, amikor a felvétel előtt a naplóvezető (script supervisor) ki akar venni egy bögrét a képből, mondván, az nem volt ott az előző snittben. Godard azonban ezt nem hagyja, mert szerinte ettől (is) fog igazán „élni a film”. De zseniális az a pillanat is, amikor két óra munka után Godard simán közli a stábbal – azok legnagyobb megrökönyödésére –, hogy mára kifogyott az inspirációból, így vége a forgatásnak aznapra.
Linklater műve azonban jóval több puszta művészi portrénál: Az új hullám egy gyönyörű, mozgóképes szerelmeslevél a mozihoz. Ennek a „filmek a filmkészítésről” zsánernek egyre nagyobb kultusza van mostanában. Gondoljunk csak a Linklaterhez hasonló kvalitásokkal megáldott Damien Chazelle-re, aki a Babylon című opuszával kápráztatta el a nagyérdeműt, ami szintén monumentális tisztelgés a filmipari gépezet ismert és névtelen fogaskerekei előtt. Linklatertől persze még egy fokkal merészebb húzás, hogy amerikai létére a franciák legnagyobb filmes korszakát énekli meg a jól bejáratott Hollywood-mítosz erősítése helyett.
Az új hullám ráadásul még egy lépéssel tovább megy: komplett emlékművet állít a kor francia filmeseinek, Truffaut-tól kezdve Bressonig. A rendező azonban nemcsak az alkotók és a sztárok előtt hajt fejet, hanem a szakma kevésbé reflektorfényben lévő, mégis nélkülözhetetlen munkásai – a sminkes, a vágó, a rendezőasszisztens, a kritikus vagy épp a naplóvezető – előtt is, amitől az egész alkotás végtelenül szerethetővé válik. Ezt a tiszteletadást egy remek vizuális ötlettel nyomatékosítja: amikor egy-egy új karakter feltűnik a színen, első megjelenés gyanánt egy pár másodperces mozgóportrét kapunk róluk. Egyenesen belenéznek a kamerába, miközben a nevük megjelenik a vásznon alul.
A képi világ ötletessége is a már bevált Én és Orson Welles mintáját követi, vegyíti a klasszikus, 4:3-as képarányú, fekete-fehér Godard-kori esztétikát a Linklatertől megszokott beállításokkal.
Linklater jól ismert színész- és karakterközpontúságáról sem akarok túlzottan ódákat zengeni, de ahogy az Orson Welles-filmjéhez is megtalálta a kísértetiesen hasonlító főszereplőt, úgy lettek a Nouvelle Vague színészei is a Kifulladásig alkotókörének tökéletes filmes klónjai. Godard megformálója Guillaume Marbeck és az ikonikus Jean Sebergre Zoey Deutch perfekt választásnak bizonyulnak. Jean-Paul Belmondo életre keltése nyilvánvalóan a legnehezebb feladat volt a francia ikon egészen egyedi arcberendezése miatt, de Linklaterék ezt is megugrották, és sikerrel találtak egy hiteles alteregót Aubry Dullin személyében.
A Nouvelle Vague a mozirajongóknak (cinephile-eknek) egyenesen kötelező, igazi csemege. Másoknak talán egy fokkal óvatosabban merném ajánlani, különösen az eredeti alapmű ismeretének hiányában. Ugyanakkor simán benne van a pakliban, hogy pont ez a film hozza meg majd a kedvét valakinek ahhoz, hogy leporoljon pár halhatatlan klasszikust és olyan filmekkel gazdagítsa az életét, mint például a hallhatatlan és örökérvényű Kifulladásig.
