Dušan Makavejev
Vizuális orgiáit, szexualitással átitatott történeteit, éles rendszerkritikáit számos rangos elismeréssel jutalmazták. Művészete mindig is olyan volt, mint egy forradalmi kiáltvány.
Dušan Makavejev 1932-2019
Túl kevesen cikkeztek arról, hogy több mint egy hónapja, 86 éves korában elhunyt a legrenegátabb jugoszláviai filmrendező, a szerb Dušan Makavejev. Holott a filmművészet legnagyobb reformerei közé tartozott. Vizuális orgiáit, szexualitással átitatott történeteit, éles rendszerkritikáit számos rangos rendezvényen elismeréssel jutalmazták. Makavejev művészete mindig is olyan volt, mint egy forradalmi kiáltvány. Botrányos alkotásait a kultúrpolitikusok a világ mindkét hatalmi pólusán tulajdonképpen kiátkozták. Filmjei hátteréül talán érdemes megemlíteni, hogy az apját nem ismerő Makavejevnek, aki később pszichológiát és filozófiát tanult, anyja az első női állatorvos volt Szerbiában, aki kutatóként vakcinák és szérumok előállításával is foglalkozott. Az állatokkal, az ösztönnel kapcsolatos vizsgálódás és a tudós racionalitása mind jellemzőek Makavejevre. Az otthonról hozott hatások igencsak megmutatkoznak tehát az életművén.
Makavejev, akárcsak a nagyok közül sokan, filmkritikusként kezdte pályafutását. Rendezett színházban is, de valódi sikereket a mozgóképpel ért el. Igazi költő volt, aki a filozófiai mondanivaló teljes szolgálatába tudta állítani a vizualitást. A filmjeiben is folyamatosan tematizált kommunista rendszer bírálatához valószínűleg az a trauma is hozzájárult, hogy 1953-ban, egyetemista korában őszintesége és az irányelvektől való eltérése miatt kizárták a Kommunisták Ligájából. Talán ez kellett ahhoz, hogy semelyik társadalmi forma hatalmasságainak ne hagyja többé, hogy keretek közé zárja. Ehelyett a művészetben való feloldódás szabadságát választotta.
Meg nem alkuvása már első nagyjátékfilmjében is észlelhető. Az 1965-ös Az ember nem madárnak már az egyik kezdő jelenetében Aleksandar Petković operatőr erotikus hatást keltően futtatja végig a kameráját az énekesnő ruhájának fodrozatán. És ez még csak a kezdet. A filmet ugyanúgy áthatja a szabad szexualitás, mint a hipnózis jelenléte és ezáltal a pszichológiai megközelítés vagy a propagandisztikus filmhíradókat idéző élmunkás-ábrázolás, és mindez bolondos köntösbe van öltöztetve. Hasonló alkotást találunk még persze a hatvanas években, főleg a cseh újhullám filmjei között, de a balkáni közeg és a mondhatni legszabadabb szocialista barakk miliője külön sármot kölcsönöz Makavejev első egész estés filmjének.
Montenegro 1981
A két évvel későbbi, 1967-es Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája az előző filmhez hasonlóan szintén a dokumentumfilm jegyeit szövi a film kezdeti szövetébe. E módszer hatásos használatával találkozunk még a munkássága során, mondhatni a védjegyévé válik. A konkrétat, a realizmust hívja segítségül a rendező, hogy utána kifordítsa ezt, és elbolondozva, elbagatellizálva a kijelentéseket gondolkodásra, közös filozofálásra invitálhasson. Így születik meg filmjeiben az egyensúly, mely nem engedi meg a szétesést, és a jelenetek megmaradnak egy gondolati mederben. Már a címben is érzékelhető ez a duális szerkezet. A szerelmi ügy a filmben a boldogság és felszabadultság érzetének nyújt teret. Míg az, hogy egy általános foglalkozást végző átlagembert idéz fel a cím, a kisemberre utalva az előző érzet ellentétét hordozza magában. A szerelemmel ellentétes érzelmi állapotot, a tragédiát kapcsolja be itt a címbe Makavejev. Mindkét film érdekessége, hogy egy magyar gyökerekkel rendelkező szerbiai színésznő, Eva Ras kap szerepet bennük. Ebben a filmben a főszereplőnőt úgy testesíti meg, hogy rendezői utasításra hangsúlyozza is magyar mivoltát. Magyarul énekel. Megosztja a szerb film nézőivel a magyar kultúrát.
Montenegro
Az 1968-as Védtelen ártatlanság szintén dokumentumanyagból dolgozik. Apropója az ugyanezzel a címmel készült több mint húsz évvel korábbi alkotás. Az 1942-es Védtelen ártatlanság, mely a németek által megszállt szerb területeken játszódik. Erre vetíti rá Makavejev saját látásmódját, a történet negyedszázaddal későbbi, visszatekintő jellegű feldolgozása közben. A talán első szerb hangosfilmnek, Dragoljub Aleksić lakatos és birkózó filmjének a hőse a háborús kor híres akrobatája, erőművésze, aki sokkoló mutatványokkal rémisztgeti az egyébiránt is rettegő közönséget. Makavejev tulajdonképpen ennek a korábbi filmnek a nyersanyagát építi be saját filmjébe. Persze némileg átszínezi a Dragoljub Aleksić nevű vasembert mitizáló filmet és feltárja a film körüli háttértörténetet. Felhasznál háborús dokumentumfilmekből való részleteket, és az akkori időkről meginterjúvol a korábbi filmben játszó régi színészeket, régi filmeseket. Egyedi kollázst kapunk így, ami tematikájában rávilágít arra, hogy a legkisebb fiúból lett legerősebb ember hogyan hány fittyet a korra. Hogyan megy el egy mutatványos a háború mellett, saját egójának fényezése közben. Makavejev nem ítéli el az erőművész Dragoljub Aleksićet. Ironizál rajta ugyan, de szeretettel és megértéssel viseltetik irányában.
A forgatókönyvíró- rendező hasonló módon viszonyul a W.R. – Az organizmus misztériuma című filmjének főszereplőjéhez. Dr. Wilhelm Reich is létező személy, akiről maradtak fenn bőven dokumentumok. Reich osztrák pszichoterapeuta volt, Freud-tanítvány. A Galíciában született tudós később az Egyesült Államokba emigrált. Az ő életét dolgozza bele Makavejev a W. R.-be úgy, hogy közben megpiszkál minden tabut, amely a totalitárius rendszerek hozadékait illeti. Dr. Reich, hasonlóan Makavejevhez, egyik hatalmi berendezkedésben sem érezte jól magát. A rendező, akárcsak valós alteregója, Dr. Reich, megvizsgálja többek között a kommunista eszme és a szexualitás kapcsolatát. Illetve nem finnyáskodik. A kapitalista és a kommunista rendszer közé körülbelül egyenlőségjelet tesz. Egyformán tragikusnak láttatja az elnyomó rendszerek és a humanista felfogás kapcsolatát. Az eszmékből deformálódott rendszerek lettek, ezek a társadalmak pedig deformálódó személyiségű átlagemberekhez vezetnek. De a film mégis humorral van átitatva. Ha egy nőnek korcsolyával lemetszik a nyakát, a fej attól még életre kel és beszélni kezd. Ilyen abszurd elemekkel bolondítja meg a szerzői filmes a saját moziját, amelyben bőven érzékelhető politikai áthallásosság. Ezzel a művészi bátorsággal fogalmazza meg tehát újabb kiáltványát. Nem csoda, hogy az egyébként igen türelmes államhatalom nem bírja tovább, nem tudja elnézni ezt a fricskát. Így Makavejevet Jugoszláviából, mondjuk úgy, hogy eltanácsolják.
Ezért a következő, immáron színes filmje, a Sweet Movie nyugaton, egész pontosan NSZK-francia-kanadai koprodukcióban készül. A kezdeti képsorokon észrevehetünk némi Buñuel-hatást, hogy aztán egy hatalmas Marx-fejű hajón megkezdhessük Makvejevvel a szürreális utazást. Nem csoda hát, hogy Makavejev filmje azonnal robbantott egy botrányt a cannes-i bemutató után. Míg a W. R., már csak „Lenin emlékének megsértése miatt” is, a kommunizmus kritikájának tekinthető, addig a Sweet Movie bizonyítja leginkább, hogy a rendező a kapitalizmustól is elfordul. A filmet mellesleg több helyen betiltották. Szereplőit vegzálták. Olaszországban Pasolini ajánlása kellett a bemutatásához. Közben a már a W. R. által lenyűgözött Francis Ford Coppola Makavejevnek ajánlotta az addig forgatókönyvként dédelgetett Apokalipszis mostját. Makavejevet azonban nem igazán érdekelte Vietnám. Így született meg a Sweet Movie, Makavejev kritikai látomása, az Apokaliszis pedig megmaradt Coppolának. Ezzel, azt hiszem, mindketten és velük együtt a nézők is jobban jártak. Érdekesség, hogy Magyarországra a rendező maga hozta el annak idején a filmet VHS-en, amit később a többi filmjével együtt a mozikban és a televízióban is egyaránt vetítettek. Míg a Sweet Movie nyugaton inkább az ínyenceknek nyújtott élvezetet, addig Magyarországon erős kultusza lett a Makavejev-filmeknek.
Magyarországon nagy sikere volt a ’71-es W.R. és a ’74-es Sweet Movie után következő ’81-es Montenegrónak is. Jelzem, a film egyik főszereplője az a Borivoje „Bora” Todorović, akit a Forró Szél című sorozat Bobjaként Surda ellenpólusaként már megszeretett a közönség. Itt megformált figurája mellesleg előképe a Kusturica-filmekben később megjelenő alakoknak. (Érdekesség, hogy a Macskajajban pont a színész fia, Srđan Todorović folytatta a vonulatot, és teremtett ikonikus figurát a „pitbull terrier”-re kokainozó gengszter személyében.) Makavejev Montenegrója állatokkal kezdődik, akárcsak Kusturica Undergroundja, és az állatok fontos szerephez jutnak Makavejev későbbi filmjeiben is. A két rendező közt egyébiránt még számos párhuzam felfedezhető. Sok minden megvan Makavejevnél, ami később szerepel a Kusturica-filmekben. Mindkét rendező művészi védjegyéhez hozzátartozik az, ahogyan a Balkánt ábrázolják. A déli emberek kvázi élik a transzcendenciát. A Montenegró is ezt igyekszik bemutatni. Ezért is használja a rendező a svéd környezetet, hogy saját világát egy jóléti északi államban szocializálódott szereplők látásmódjának prizmáján át láttassa. Jellemző filmjeire, hogy valamivel oppozícióban ábrázolja bennük a Balkánt.
A Coca-Cola kölyök furcsa mellékvágány. Az Ausztráliában készült film mintha szakítana a makavejevi irányvonallal. A rendező kevésbé filozofikusan fogalmazza meg benne társadalomkritikáját. A pszichológia is háttérbe szorul, és nem kap túl sok nyomatékot benne a szexualitás sem. A két főszerepet játszó színész már eleve érdeklődést kellett hogy keltsen a nézőben, hiszen Greta Scacchi és Eric Roberts leginkább a nyolcvanas években voltak igazán ismertek. De beláthatjuk, hogy addigra a szexualitás igazából unalmas téma is lett. A filmen persze érződik a nyolcvanas évek könnyedsége. Ez a közeg pedig nem tesz túl jót Makavejev általában mély mondanivalót hordozó művészetének. Poposabb a forma, melyben ütköztetni próbálja az újvilágból jött fiatal amerikai menedzsert és a konzervatív kapitalista ausztrál öregembert. Működik persze a dolog, de hiányolhatóak a Makavejevre oly jellemző már említett műfaji és tematikus jegyek.
Utolsó filmje, A gorilla délben fürdik a rendszerváltás után, de már a délszláv háború idején, 1993-ban készül. Makavejev utolsó alkotása mintha minden eddigi filmjével párbeszédet folytatna. A dokumentáció ugyanúgy jelen van benne, mint a propagandafilmek hazugságának vicces leleplezése. A W.R.-re és a Sweet Movie-ra is találunk benne megannyi utalást. Sőt, a kezdeti idők színésznője is visszatér ebben a filmben, hogy magyar mondatokkal tarkítsa az egyébként angolul, németül, oroszul is megszólaló mozit. Utolsó filmjével Makavejev bekeretezi saját életművét. Reflektál régi kiáltványaira. De hogyan másképpen tudná ezt tenni, mint egy új kiáltvánnyal.
Valószínű, hogy még nem ocsúdott fel a világ a sokáig hallgatásban maradt szerzői filmes géniusz halála után. Filmjeivel Makavejev bekerült a filmtörténelembe, megkerülhetetlen közép-európai rendezővé vált. Hamarosan eljön az idő, hogy alkotásait újból előveszik és mondanivalójukat továbbgondolják. Dokumentált filmes gondolatait, világlátását, a hetedik művészethez való hozzáállását valószínű, hogy újból tanítani fogják. Köszönettel tartozunk azért, hogy láthattuk, mire képes egy ilyesféle renegát. Egy olyan művésztől búcsúzhatunk, aki örökké velünk lesz, mert a filmművészet sokszor kiszámítható és unalmas útján jól láthatóan otthagyta a lába nyomát.
A Montenegro a Magyar Filmadatbázison
