Christopher Nolan filmje
Akár címszó is lehetne, Dunkerque franciásan, ahogy a kis tengerparti városka bekerült a történelemkönyvekbe.
Itt esett meg a háborúk történetének legnagyobb szolidaritásbeli tömegmentése. 1940 nyara, a németek lerohanták Hollandiát, a francia védelem a padlón és Dunkirknél a négyszázezer fős angol expedíciós sereget bekerítették. Előttük a tenger, mögöttük Rundstedt tábornok rettegett tankhadosztálya. Sakk-matt. És akkor az angol civilek a szigetország minden kis vitorlását, csónakját, hajóját, halászladikját bedobva átkeltek a csatornán bajtársaik megmentésére. Churchill harmincezer embert vélt menthetőnek, végül háromszázötvenezren jutottak haza.
Bocs, hogy a történelmi híradóval indítom Christopher Nolan filmjének kritikáját. De az esemény valóban egyedülálló, s a rendező talán emléket akart állítani az angol szolidaritásnak. Maga a sztori persze máig legendák övezte história. A német páncélos ék ugyanis akadálytalanul tört előre észak felől a tenger mentén, már az angol tábor határához ért, mikor a Führer hirtelen leállította a támadást. Máig nem tudni, miért? Tárgyalni akart az angolokkal, hogy minden erejével az oroszok ellen masírozzon? Humanitárius okokból (félmillió ember lemészárlása – akkor még – rossz PR lett volna.) Vagy csak meg akarta mutatni akarta a tábornoki karnak, hogy ki a fővezér a háborúban… Tény, hogy az angolok kaptak két nap haladékot. És bár a csata vereség volt, a mentőakció – a Dynamo-hadművelet – világra szóló győzelemként került be a történelemkönyvekbe.
A film: dokumentumsztori a lehetetlenről, e két nap hihetetlen küzdelméről. A maradék sereg látványa döbbenetes: ahogy fegyelmezetten, sorukra várva állnak a tenger partján, a hadihajó a távolban épp lángokban, a stukák veszettül támadják a könnyű célpontot, a hajókra várakozókat. Reménytelenség és nincs pánik.
Nolan nem a tőle megszokott vad sztorikezeléssel esik neki a témának. A Mementó című időjátékos forma-bravúr (2000) után űr- és pókember sztorikkal lett sztárrendező. A Dunkirk című filmben szolidan tartja magát az egyszerű ténybemutatáshoz: dokumentumszerű filmet akart csinálni, korabeli felszerelésekkel, Spitfire-ekkel és vitorlás ladikokkal – azt mutatja, ahogy ez a mentőakció „alulról” látszott. Ezért a filmnek nincs kiemelt főszereplője, kézikamerával dolgozik, és sokféle katonát látsz, olykor el is tévedsz a látványban: vajon melyik gép üldöz kit a légtérben. (Később kiderül, egy angol pilóta önfeláldozásának melléksztoriját látod, ahogy kerozinja fogytán legyőz egy Ju 87-est…)
Mondom, e mozinak nincs klasszikus értelemben vett főszereplője, és mégis akad egy. Mark Rylance, az ő kis pöfögöncét kísérjük a másik partig és vissza. Középkorú, kopaszodó angol férfi, semmi különös, épp ellenkezőleg, tán egy úri szabóság tulaja. Nincs felemelt hang, ideges mozdulat, az első perctől fogva tudja a dolgát: honfitársaiért át kell kelni a csatornán. Fiai sem bírják ezt a nyugalmat, a néző is csodálkozik, hogy ez a semmi külsejű öreg faszi itt a főhős? Igen, Nolan az egyszerű emberek természetes hősiességét akarta megörökíteni: olyan természetességgel pakolja össze kis dízel hajóját, mintha víkendre indulna. Kell, hát megyek. Akkor se rendül meg, mikor egyik fiát egy kihalászott hajótörött leüti, ugyanúgy kavar a hullámokon, ahogy induláskor. Nem oktat ki senkit, nem akar példakép lenni: csak van. Angol.
A film nagy neve Kenneth Branagh (Bolton, tengerészparancsnok): rezignált főtiszt. Nem csodálom: a londoni admiralitás hadihajókat küldött a partra, ahol már rég nincs kikötő, és ahol sorba bombázzák szét, süllyesztik el a mentésre érkező csatahajókat. A mentést az ezernyi kis bárka végzi: a haza eljött fiaiért. A jónép menti ki az expedíciós hadsereget, a főparancsnokság leszerepelt. Az ezredes ezt látja és egy gesztusa minden pénzt megér: mikor a horizonton megjelennek a kis csónakok, egy pillanatra elérzékenyül. Katona, de angol. Harry Styles tán húsz éves sincs, fél és higgadt, tudja a dolgát, mint a többiek. Rokonszenves arc. És angol. A film végső furcsasága, hogy egyetlen német katonával sem találkozol a két óra alatt. A dunkirki csata: angol belügy. A film mégsem hazudik: a mentőhajókra franciákat nem engednek fel, ez angol ügy, majd jön értük a francia flotta, vagy a német hadifogság…
Az operatőr, Hoyte Van Hoytema munkája a káosz, a reménytelenség és a szolidaritás képeinek váltakozásával nyűgöz le: bár nincs vér, de annál több a tengeri halál, a víz alatti őrület és a légi csata az égben. Pokol, de van mennyország is.
Érdekes, hogy az angol kritikák a film „csak azért is” alaphangját emelik ki: „igen, a Brexit után egyedül vagyunk, de álljuk a sarat, ahogy Dunkirkben is” – írja például a The Guardian. Nolan az angol identitás elemzésével lép túl a szokvány háborús filmeken. És mint filmes, fenn van a csúcson.
Dunkirk. Amerikai, angol, francia koprodukció. Rendezte: Christopher Nolan. 106 perc. Forgalmazza: InterCom
A Dunkirk a Magyar Film Adatbázison