Drakulics elvtárs
Nagyjátékfilmes debütje után hat évvel Bodzsár Márk csont nélkül szállítja az Isteni műszak legjobb fogásait, és ugyan néhol tántorog, a direktor rajongói ezúttal sem csalódnak.
Balsai Mónika és Rába Roland
Posztkommunista és szocialista Magyarországra kiránduló zsánerfilmesként kevesen muzsikálnak nála jobban: kolbászszagú, áporodott miliő lép nászra valóságtól elemelt tündérmesei közeggel. Ismét a Kontroll atmoszférája férkőzik a nagy hazai valóságba, egyszerre megerősítve és torzítva-cáfolva azt – Reich Dániel operatőr nagyszerűen boronálja össze az ismerőst a nem e világival, barnában, vörösben, sárgában izzó beállítások tartanak a gulyáskommunizmusban és szakítanak is ki onnan bennünket.
Ostobaság volna azonban a szemet gyönyörködtető képi világra egyszerűsíteni a Drakulics elvtárs vagy éppen az Isteni műszak érdemeit: míg a 2013-as nyitány a vadkapitalizmus taposómalmát örökítette meg allegorikus fabulaként, holttesteken időzve, addig az idei dobás nemi egyenlőtlenséggel, csupasz nyakakkal, lábakkal olt testreprezentációba műfaji hagyományokat, prímán rávilágítva a szocializmus alá-fölé rendeltségére. Sajátos szerelmi háromszögként regél a korról és a figurákról a Drakulics elvtárs: nem pusztán feketehumorú rendszerbírálat, hanem emancipációs sztori is. Centrumában a Walters Lili játszotta állambiztonságis Magyar Mária pálfordulása áll – hősnőnknek választania kell sasszemű, az ágyban őt maga alá gyűrő, szexista (féltékenységét megfigyeléssel/„stalkolással” kompenzáló) élettársa, Kun Laci, illetve a Nyugatról vérvörös járgánnyal hazatérő Fábián Béla elvtárs közül.
Walters Lili
Bodzsár az erőszakos machismo, illetve a természetfelettibe fecskendezett progresszív alfahímeszmény radikális ellenpólusaival ad hátteret Mária karakterívének. Noha a rendezői szándék egyértelmű, olykor rezeg a léc. A Drakulics elvtárs nő- és idegengyűlöletet (lásd az amerikai kapitalizmust visszautasító és a Vietnam-szimpátiát véradással nyomatékosító jelenetet) kritizáló szatírája párszor ugyan betalál, és tényleg fejtetőre állítja a sztereotípiákat, korlátolt is marad. Káromkodásokba fulladó, prostisorba, titkárnő-, prolifeleség-, úttörőszerepbe züllesztett, önállótlan nőkarakterekre hangsúlyt ejtő dramaturgiája néha szimpla mocskolódásoknak, cselekményt vagy karakterfejlődést nem motiváló, inkább ezeket visszavető hőbörgéseknek, tárgyiasításoknak ad teret, így Bodzsár vállalása csupán részben sikeres.
Walters Lili és Nagy Zsolt
Ugyanez jellemző Mária belső útjára is: jóllehet a Drakulics elvtárs a haladást hírből sem ismerő szűk hazába pozicionálja feminista paraboláját, a hősnő legfeljebb oldalt választ, de ritkán – például a Széchenyi fürdő merülés / hajnal-alkujával – cselekszik saját elhatározásából. Ekképpen csak azt látjuk, hogy az ifjú hölgy a kubai forradalmat is járt Nagy Zsolt-karakterrel bútorozna össze, míg a szűk látókörű, maszkulinitásában parodizált, mindjobban (néha szó szerint is) háttérbe szoruló, bujkálásra kényszerülő Nagy Ervin-alaknak istenhozzádot mond. Mária valójában egy újabb, kevésbé drabális és idióta, légies és szabadságkultuszt hirdető Férfi hatására jut ötről a hatra, ezért a kiteljesedésének szentelt történetszál – akárcsak a szocializmus-pamflet – félig-meddig erőteljes. Jól érzékelhető döccenői ellenére azonban mégsem csőd vagy akár közepes zsánerujjgyakorlat jut a publikumnak. Hidegháborús kémthrillereket és lepukkant, káeurópai ízű szocialista tablókat is keblére ölelő cselekményében megbízhatóan üzemel a suspense és a félrevezetés-dramaturgia, ezenfelül a Mária, Fábián, Laci-lamúr több szituációs poénnal fejezi ki a rendszer iránt hűséges, azt lassacskán kérdőre vonó, valamint a kommunistákat menő kabátban, cinikus félmosollyal lesajnáló szereplők ironikus párkapcsolati nyűglődését.
Bödőcs Tibor
Mi több, a Drakulics elvtárs leginkább szenzuális, érzékeket bombázó zsánerdarabként hatásos. Óriási szerephez jut a csókot, feminizmust, lehengerlő férfiasságot, párkapcsolatból való kilépést egyszerre szimbolizáló vérszívás ősi szexualitás-toposza – Mária és Fábián nexusa így karakterorientált románcként sem bőg le, plusz olykor (egészen konkrétan a Blacula vetítésekor, nem szólva a vadkeleten lenézett imperialista Chaplin, Keaton-burleszkek és a patrióta szovjet háborús kalandfilmek szembehelyezéséről) kommunizmusnak lekevert sallerként is funkcionál. A hivatkozott blaxploitationben Laci, a tagbaszakadt, gügye, hatóságot bálványozó antiférfi a „néger vámpír” által legyűrt rendőr zuhanásán morgolódik, miközben szerelme/ágyasa függetlenségre tesz szert, fű alatt randevúzik a célszeméllyel, így az eleinte kísérőszerepbe nyomorított, testi paraméterei szemlélésére kárhoztatott, anális közösülésre és maszturbációra bírt Mária erotikus úton (lásd a szexust fokozó véres vattafétist) indul a perverznek definiált megváltás felé. Ugyan Bodzsár valószínűleg nem tudatosan reflektál Jesus Franco életművére, az énekesnőként is aktív Walters Lili Vietkong Yeah című dalára ropott üzemi (a Succubus, a Leszbikus vámpírok és a Lorna the Exorcist előtt messziről tisztelgő) tánc saját és Nagy Zsolt karaktere között az utolsó belépő a leírhatatlan Szerelem birodalmába.
Rába Roland és Balsai Mónika
Noha a karikatúraszerűre pingált Kádár Jánoshoz rendelt örök életszál és a finálé kettős játszmái túlspilázzák e szellemes kommunista vámpírsztorit, a Halhatatlan szeretőkre hajazó, picit nyögvenyelős epilóg a maga nemében érzékenyen kommunikálja a mozi vezértételét saját lábra állásról, feltétel nélküli, örökkévalóságon átívelő szerelemről – akármennyire is vérzik több sebből a második mű, Bodzsár jobb pillanataiban meg tudja lepni a nézőt, és a szocializmuson morfondírozó posztmodern játék helyett ügyes szerelmi történettel szolgál.
A Drakulics elvtárs a Magyar Filmadatbázison
