Végtelen háború

|

Donyeci történetek

A Donyeci történetek sziporkázó, de kínkeservesen fárasztó körkép a kelet-ukrajnai konfliktusról. Szergej Loznyica filmjének sok mesélnivalója van, de ezt jobbára csak formátlanul ránk ömleszti.

Mit lehet még elmesélni a háborúról? Ezernyi regény, film, színdarab és zenemű született már az emberiség fegyveres konfliktusairól, mi pedig abban a szerencsés korban és földrajzi helyen élhetünk, amikor és ahol saját életünkben nem is volt alkalmunk megtapasztalni ezeket a borzalmakat. Azonban néhány éve egy szomszédos állam lakói (és közvetve a kárpátaljai magyarok) számára a háború a mindennapok része. Ráadásul Donyec-medencében 2014-ben kirobbant összecsapások a hadviselésnek egy új korszakát nyitották meg, amelyet már felségjelzés nélküli hadseregekkel, álhírekkel és számítógépes vírusokkal vívnak – fontos feladatot végez el tehát az a mű, amely erről a konfliktusról mesél. Azonban Szergej Loznyica a Donyeci történetekkel túlságosan is jó munkát végzett: annyi mondandója akadt, hogy a megfelelő tálalásra már nem volt energiája.

Pedig Loznyica semmi többre nem vállalkozott, mint hogy lazán összefüggő életképekben (a kapcsolat mindössze annyi, hogy az adott szkeccs karakterei kisebb-nagyobb szerepben feltűnnek a következőben is) megmutassa, milyen az élet a több mint négy éve létező szeparatista államokban, a mindennapos bombázások és információs hadviselés közepette. Első látásra ez egyszerű feladatnak tűnik, hiszen semmi nem szorítja korlátok közé az alkotót, valójában azonban éppen így a legnehezebb filmet készíteni. Eleve kihívás, hogy a rövid filmszeletek színvonala egységes legyen, és különbözősége ne tördelje szét a művet, de az sem mindegy, hogy a Donyeci történetek pillanatképei önmagukban milyen stílust képviselnek.

A rendező ebben is az egyszerűségre törekedett: hol statikus, hol a szereplőket közvetlen közelről követő egysnittesekkel, a lehető legkevesebb vágással, egyetlen apró részletet sem hagyva ki formálta meg jelenetkoreográfiáit. Ez helyenként hasonló hatást ér el, mint az egyetlen hosszú beállításként felvett Utøya, július 22., például, amikor a háborús cselekmények közelében vagyunk, vagy amikor egy óvóhely nyomorát kérlelhetetlen módszerességgel szemléljük perceken keresztül. Azonban a Donyeci történetek egyik meghatározó vonása, hogy Loznyica célja csak másodsorban az, hogy a rettegés, a háborús pokol zsigeri érzéseit közvetítse.

Filmje ugyanis nagyobbrészt politikai szatíra, amely többek között arra világít rá, hogy hogyan éled fel a propaganda, a korrupció és a rabló állam az ukrán fennhatóság alól kikerült területeken. Ez megmutatkozik abban is, hogy a legtöbb jelenet hangulata távolságtartó és cinikus: valódi főszereplők híján a kamera sokszor tényleg csak megfigyelőként van jelen, de Loznyica ezt sokszor tudatosan ki is használja arra, hogy komikumra törekedjen. Maró gúnnyal világít rá a szocialista ideológia helyett most már nacionalista retorikát használó pártállamok álszentségére, a legkisebb hatalomtól is megrészegülő kiskirályok nevetségességére, és arra, hogy mindez kísértetiesen emlékeztet a keleti blokkban egyszer már megbukott szovjet rendszerre.

A mondanivaló tehát adott, azonban annak közvetítése már korántsem zökkenőmentes. Ez a fajta humor igényli, hogy a helyi párttitkárok beszédjeit vagy egy esküvő lebonyolítását a maguk 8-10 perces hosszában lássuk, ugyanakkor ez egyben azt is jelenti, hogy a szellemesség legkisebb megnyilvánulásaihoz is fájdalmasan hosszú felvezetésekre van szükség. Márpedig ez a fajta körülményes alapozás sokkal frappánsabb csattanókat követelne meg, mint amilyenekre a Donyeci történetek képes: a legtöbb jelenet hosszú perceken át sulykol belénk valamit, majd egy tetszőleges ponton véget ér. Mintha a filmnek az lenne a poénja, hogy nincs poénja.

Ami természetesen a téma ismeretében érthető, hiszen a kelet-ukrajnai konfliktus a mai napig ugyanabban a mederben folyik, hónapról hónapra születik és omlik össze egy újabb tűzszünet, és nem úgy tűnik, hogy belátható időn belül döntő fordulat várható. A háborúnak ezt a hiábavalóságát, körkörösségét, a lakosok beletörődését és megkeseredettségét Loznyica tökéletesen ragadja meg, azonban emellé megpróbálja A tanú donyeci újkommunizmusra átírt változatát is megvalósítani – kevés sikerrel. A szatíra pedig sok esetben a drámai hatást is magával rántja: hiába véresen komolyak bizonyos jelenetek, azokat sem a döbbenet, hanem a komikus hihetetlenség érzése lengi körbe.

A Donyeci történetek ezernyi sziporkázó ötletét sikerült a lehető legrosszabb módon egyetlen filmbe sűríteni. Ami nem jelenti azt, hogy alkalmanként ne nevettetne meg, ütne szíven és gondolkodtatna el Szergej Loznyica alkotása, de a szűk két óra túlnyomó részében valószínűleg csak kényelmetlenül fogunk fészkelődni a székünkön. És sajnos nem azért, mert ez a sajátosan bizarr háború ezt váltja ki belőlünk.

A Donyeci történetek a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: