Dominó
A Trónok harca sztárjai a fagyos Koppenhágában üldöznek terroristákat, Brian De Palma rendezőlegenda pedig hét év kihagyás után végre visszatér. Mégis, mi sikerülhetne félre?
Mit kezdjen az ember egy olyan filmmel, amit még a rendezője is megtagad? Amiről tudja, hogy már egy évvel a bemutatója előtt, amikor mindenki szép udvariasságokat szokott mondani a filmjéről, Brian De Palmát annyira kiakasztották a dán producerek, hogy azt nyilatkozta, élete legrosszabb forgatási élménye volt a Dominóé? Amiről az a hír járja, hogy eredetileg 148 perces lett volna, de a nevezett producerek kivették a rendező kezéből a filmet, és másfél órásra csonkították? Még akkor is, ha nincs erre bizonyíték, és akkor is vakvágányra futott volna a produkció, ha De Palma kontrollja alatt marad, több, mint nyugtalanítóak az előzmények, amiket aztán a kész produkció vissza is igazol.
Pedig a felütés még azt a bűnös izgalmat hordozza, amit De Palma filmjei általában, aki abból faragott magának adrenalinpumpáló stílust, hogy Hitchcock mesterfogásait sokkal véresebb, erotikusabb, és bizony campszerűbb kiadásban tálalta. Szokványos zsaruthrillerbe csöppenünk, amelyben két koppenhágai rendőr barátságát és persze az egyik halálát nézhetjük végig, amint Christian egy hajnali szeretkezés után otthon felejti a fegyverét, és ez odáig vezet, hogy társának torkát elvágja egy arab terrorista. Ám hiába az ismerős helyzet és a csontig rágott karakterek, De Palma úgy filmezi a jelenetet, ahogy csak ő (meg persze Hitchcock) tudja. Ezúttal a Szédülés előtt hajt fejet a mester, a háztetőn lezavart, esőereszbe kapaszkodó, csempéken csúszós üldözés annyira régimódi, pláne a Bernard Hermannt idéző vonószenével, hogy már ez is felüdülést jelent a sokkal praktikusabban, földhözragadtabban fogalmazó kortárs akcióthrillerek között.
Ha hozzávesszük, hogy a film témája, a terrorizmus és annak vizuális hatás- és félelemkeltése mennyire passzol De Palma voyeurizmusra épülő, a képalkotás mikéntjét taglaló munkásságához, kitalálhatjuk, miért mondott igent a felkérésre a rendező még akkor is, ha szokásától eltérően nem ő írta a forgatókönyvet. De Palma fel is vonultatja az eszköztárat, amiért nem pusztán tehetséges Hitchcock-rajongónak, hanem markáns thrillerszerzőnek szokták őt is tartani: az osztott képernyőt, a szélesvásznú képből induló, fojtogatóan lassú zoomot, az elő- és hátteret egyaránt élesre fotografáló diopter optikát. A Dominó is látványosan koreografált, operai túlzásoktól sem mentes nagyjelenetre épül, a zsarugyilkosságra és a filmvégi terrormerényletre, amikben De Palma megcsillantja stílusérzékét, még ha érezhetően ez már nem a pályája csúcsán lévő, hanem egy nyugdíjra kacsintgató alkotó stílusérzéke, aki már nem érzi pontosan, hol kéne határt szabnia a rá jellemző jegyek túlburjánzásának.
De a probléma nem is ezekben – a Szédülés mellett A férfi, aki túl sokat tudottat is megidéző – nagyjelenetekben rejlik, hanem abban, ami köztük van. Erről valóban az a benyomásunk lehet, hogy egy megcsonkolt rendőrfilmet látunk, amelyben a detektívek teljesen véletlenül akadnak a nyomokra. Már-már röhejes, ahogy az üldözött terrorista egyszer csak szembejön velük az országúton, vagy egy vadidegen nagyvárosban kiszúrnak egy zárva tartó kávézót, ami biztosan a titkos találkozó helyszíne lesz. Lehet, hogy nem lett volna ennyire közönségbarát a hossza, a feszültségnek viszont biztosan jót tett volna, ha jobban kifejtik a motivációkat és magát a nyomozást, mert így a Dominó több ponton önparódiába fullad. De Palma a tőle megszokott, nagy ívű, eltúlzott érzelmeket és gesztusokat festi föl a vászonra, amik viszont nem hatnak kiérdemeltnek, mert ezek a papírmasé figurák nem kaptak olyan dimenziókat, nem töltöttünk velük annyi időt, amennyit a melodramatikus fogalmazásmód indokolna.
Sajnos a Trónok harca sztárjai, Nikolaj Coster-Waldau és Carice van Houten sem mentik a filmet, akikből – és ez már mindenképp rendezői hiányosság – De Palma nem képes értékelhető színészi alakítást előcsalogatni. Láthatólag Guy Pearce élvezte leginkább a forgatást, aki szarkasztikusan gonosz CIA-vezetőt alakít, és olyan kaján örömmel játszik a vakvágányon rohanó produkcióban, mint legutóbb Stohl András a hasonlóan félresikerült Pappa piában. Csalódást jelenthet az is, hogy bár De Palma stílusjegyei már-már katalógusszerűen felvonulnak, a témáról nem gondol sokat azon felül, amit amúgy is tudunk róla: hogy a terroristák vizuális félelemkeltő eszközként használják a támadásokat. Annyit csavar csak az ismert tényálláson, hogy 2020-ba helyezi a történetet, amikor már élőben közvetítik a merényleteket az interneten, de ennek más foganatját, minthogy De Palma egy terrortámadásra alkalmazhatja az általa oly kedvelt osztott képernyős megoldást, nem látjuk a filmben.
A Dominó a rendező egyik jelentős melléfogásaként fog bevonulni a filmtörténetbe a Hiúságok máglyája és a Mars mentőakció mellett. Idővel talán az is kiderül, ki hibájából lett olyan, amilyen a film, és vajon a producerek által megkárosított mester, vagy az arányérzékét vesztő nyugdíjas rendező esetével állunk-e szemben. Vagy esetleg mindkettővel.
A Dominó a Magyar Filmadatbázison
https://youtu.be/IZn-SwbGqzY
