Dobray György: Kövek
Dobray György filmje szemérmesen hallgat a magyar társadalomban mélyen gyökerező és ma is észlelhető antiszemitizmusról.
Mondanom sem kell, nehéz a holokauszt máig érzékeny témájában bármilyen filmet, főként dokumentumfilmet forgatni; ami még ennél is nehezebb: kritikát alkotni a produktumról. Dobray György munkájával nem az a fő probléma, hogy egy sor klisével gazdagítja a témafeldolgozást, szinte csak távolítja, „vitrin alá helyezi” a múlt század tragikus eseményeit, hanem az, hogy kritikátlanul hallgat megannyi égbekiáltó jelenkori tényezőről, mely netalántán más megvilágításba helyezné a genocídiumot. A dokumentumfilmek, s ez esetben a Kövek alapvető feladatának tekintem, hogy a már ismert adatok, tények, történetek és feldolgozások tükrében új információval, avagy perspektívával lepje meg nézőjét; a 2020-as alkotás esetében ez elmaradt.
Dobray filmje kétféle kövekről mesél: azokról a botlatókövekről (Stolperstein), amiket Gunter Demnig szobrászművész Európa-szerte s épp most Magyarországon elhelyez, és azokról a sírkövekről, melyeket külföldről érkező önkéntesek renoválnak ugyancsak hazánkban. A két sík jól működik együtt, finom szimbolikával bír a kövekkel való bánásmód: Demnig szerény ceremóniák közepette helyezi az egykor zsidók által lakott házak elé a névtáblás köveket, a különböző országokból érkező önkéntesek pedig csacsogva festegetik a sírköveken szereplő neveket, olykor értetlenkedve a magyar ékezeteken.
A rendező mondhatni objektíven forgat Demnig útjáról, az önkéntesek esetében már nem ilyen következetes: ahelyett, hogy meghagyná a vidáman tevékenykedő külföldiek természetes báját, inkább szerepelteti őket. Egyáltalán nem várom el ettől a nemes küldetést teljesítő társaságtól, hogy a 21. század vívmányaitól mentes naiv gyülekezet legyen, nincsenek illúzióim, ha a kamera nem forog, egytől-egyig a mobiljába mélyedt volna fiataltól kezdve a nyugdíjasig mindenki. Egy másik hasonló jelenet is szerepel a dokumentumfilmben: a Duna-parti cipőknél jár az önkéntescsoport, az egyik lány a rendező kérésére kilép a cipőjéből, majd visszaveszi. Nem pontosan értem, mi céllal idealizálja Dobray György a hazánkba látogató önkénteseket, külön öröm számomra, amikor kiszúrom: a Dohány utcai Zsinagógában egyikük kendőzetlenül hatalmasat ásít az idegenvezetés közben.
Deming nagy utat tesz meg – állomásai közt szerepel Hatvan, Salgótarján, Vác, Budapest és Székesfehérvár is – több izgalmas történettel találkozhatunk, az egyik hozzátartozó például úgy fogalmaz, az övé „tipikus közép-európai zsidó sors”, tehát a családban uralkodó elhallgatás miatt nem tud semmit sem a táborban történtekről, sem arról, hogyan élték meg a hazatérésüket, mégis fontosnak tartja, hogy „megajándékozza” őket egy botlatókővel. Deming útja milliószor őszintébb és személyesebb képet ad a hazai holokauszt emlékezetéről, de pár frappáns vágást leszámítva, ez a sík is megmarad az általánosság szintjén, arra sem mutat rá, mennyivel jobban érdekli külföldet a magyar holokauszt, mint az itt élőket.
Dobray György filmje szemérmesen hallgat a magyar társadalomban mélyen gyökerező és ma is észlelhető antiszemitizmusról. Mindezzel nem lenne probléma, ha nem itt Magyarországon és nem most játszódna, így viszont úgy érzem, a film hiányos dokumentum.
Ha tenne pár ironikus gesztust, a Kövek szólhatna arról, hogyan mutatunk jó képet a külföldieknek, hogyan próbálunk modern, felvilágosult embereknek tűnni úgy, hogy többségében nem is tudunk semmit a magyarországi zsidók múltjáról; mindezek elmaradása miatt azonban a dokumentumfilm nem ad semmit, szól valamiről, de rólunk biztosan nem.
