Dermesztő hajsza
A 2014-ben bemutatott Az eltűnés sorrendjében egészen különleges ínyencfogás volt, amerikai változata viszont csak ennek a fogásnak a két napig hűtőben tárolt, mikróban felmelegített maradéka.
Már-már felfoghatatlan anomália, hogy miközben Hollywood kiválóságuk okán dolgoz fel külföldi alkotásokat, a legtöbb remake alkotói láthatóan a legminimálisabb erőfeszítést sem teszik meg annak érdekében, hogy megértsék e kiemelkedőség mibenlétét. Ugyanakkor pont a Dermesztő hajsza esetében emiatt elvileg nem kellett volna aggódnunk, hiszen a norvég eredeti, Az eltűnés sorrendjében rendezőjét, Hans Petter Molandot bízták meg az újrázás levezénylésével. Nem példátlan, de határozottan szokatlan döntés ez, azonban inkább azt kéne firtatni, hogy Moland miért vállalta el ezt a feladatot. Ugyanis a látottak alapján új ambíciói egyértelműen nem voltak ezzel a történettel, azzal viszont jórészt megbukott, hogy ugyanazt az élményt angol nyelvre átültesse.
Pedig a Dermesztő hajsza a snittről-snittre, szóról- szóra ismétlő remake-ek sorát gyarapítja, és tényleg csak a legapróbb részletek változtak: főszereplőnk ugyanúgy egy kitüntetett, kisvárosi hókotró-sofőr, Nels Coxman (Liam Neeson), aki fia halála után az őt kivégző drogbanda nyomába ered, a maga sajátos módszereivel keresve a felelősöket. Csak éppen ezúttal Norvégia helyett Colorado a helyszín, a szerb maffia helyett egy indián törzs játssza a harmadik fél szerepét – de akármennyire is kevés ponton bontja meg a film Az eltűnés sorrendjében koncepcióját, ennyi éppen elég is ahhoz, hogy alaposan kisiklassa.
Liam Neeson
Bár ez a Dermesztő hajsza összképét nézve egyáltalán nem evidens, az eredeti film ismeretében Liam Neeson főszereplése teljes félreértés. A norvég változatban látott Stellan Skarsgårdnak leginkább Tom Hanks lehetett volna az amerikai megfelelője (ha már egyáltalán le kellett cserélni az egyébként angolszász körökben is igen népszerű színészt): az a figura, aki alapvetően légynek sem tud ártani, aki túl jelentéktelen ahhoz, hogy bárki kinézzen belőle egy kőkemény bosszúhadjáratot, és aki nem azért szótlan, mert így félelmetesebb gyilkológép, hanem mert érzelmeit ilyen mélyre nyomja el. Ehhez képest a Dermesztő hajsza alkotóinak sikerült megtalálniuk azt a hollywoodi sztárt, akinek a nevét mára mindenki a menő bosszúfilmekkel kötötte össze, ennek megfelelően pedig Nels Coxman hiába ismétli norvég eredetije mozdulatait, sokkal inkább a Neeson-féle dühös, pusztító igazságosztókat látjuk benne. („Mi van, tata, elfáradtál?” – kérdezi egy ponton Coxman egyik áldozata a kimerülten összerogyó férfitól, és a jelenet inkább meglepő, mint komikus, hiszen Liam Neeson mikor fáradt el utoljára?)
Pedig Az eltűnés sorrendjében koncepciója egyáltalán nem működik az Elrabolva-filmek és a Collet-Serra-életmű Neesonjével: hókotró-sofőrünk éppen, hogy ügyetlen, kételyek mardosta és hadjáratát egyfajta öngyilkos felelőtlenséggel levezénylő figura kéne, hogy legyen, nem pedig a bosszú angyala. Ráadásul ellenlábasát is sikerült tönkrevágni: a Tom Bateman alakította Viking egy idegbeteg kisgyerek, akiről még azt is nehéz elhinni, hogy iskolatársai tiszteletét kivívta, nem még azt, hogy félelmetes drogbáró volna. (Pedig Pål Sverre Hagen egyszerre simulékony és neurotikus alakítása egyenesen fénypontja volt a 2014-es változatnak.)
_DSC3491.ARW
És onnantól kezdve, hogy a két fő figura nem passzol az összképbe, az identitásválság vírusként fertőzi meg a Dermesztő hajsza egészét: norvég eredetije távolabb nem is állhatna attól a laza bosszúfilmtől, amit a remake meg kíván valósítani. Az eltűnés sorrendjében morbiditása ugyanis éppen a folyamatos vendetták tragikumára, anti-katarzisára próbálta ráirányítani a figyelmet, és még fekete humorát is ennek szolgálatába állította.
Moland ehhez képest itt takaréklángra veszi a tragikumot, poénjaira ugyanakkor még rá is kontráz. Ebben annyi pozitívum akad, hogy legalább a komikumot sikerült nagyjából maradéktalanul átmenteni az eredetiből, sőt a Dermesztő hajsza humora lényegesen kevésbé fanyar, a háttérbe szorított szomorkodásnak hála pedig felszabadultabb is. (Bár Moland párszor azért ezzel is átesik a ló túloldalára, és néhány kínosan infantilis viccet is megereszt.)
Ugyanakkor a könnyedebb hangvétel egyben azt is jelenti, hogy számos érdektelen mellékkarakter szereplését feldúsította a forgatókönyv, természetesen a fő figurák rovására. Leginkább ez felelős azért, hogy a karakterdrámák csak darabokra szaggatott mócsingokként csimpaszkodnak a Dermesztő hajsza narratívájára, és öncélúan lehangoló mellékzöngéknek tűnnek csak. Nem értjük, hogy egy standard bosszúfilmnek miért része, hogy Neeson szomorú szemmel néz a távolba, nem hat meg a félúton bevezetett indián gengszterfőnök gyásza, és azt sem tudjuk kisilabizálni, hogy mit akarhatott az alkotás az apaság és férfiasság félszegen odakent motívumaival.
Azzal persze értelmetlen és felettébb nagyképű is lenne megvádolni a rendezőt, hogy nem érti saját, korábbi művét (sokkal inkább produceri beavatkozásra érdemes gyanakodni ezen a téren), az ugyanakkor már egyértelműen süt a Dermesztő hajszából, hogy a végeredmény ezúttal cseppet sem érdekelte Molandot. A produkció bűzlik az ócskaságtól és olcsóságtól, a legtöbb jelenetek olyan nemtörődömséggel gányolták össze, mint egy kapkodva összedobott tévéfilmben, a díszletek fájdalmasan ingerszegények, a Denverben játszódó snitteken a műhó alatt látványosan virágoznak és lombot eresztettek a fák, a képi világ igénytelenségét pedig a látszatra diákfilmes büdzsével készült CGI-t felvonultató vágóképek koronázzák meg.
A Dermesztő hajsza ettől még persze nem múlja alul a lassan önálló branddé váló Neeson-akciózások átlagszínvonalát, legfeljebb ezúttal nem lesz teljesen világos a közönség számára, hogy miért kapunk több havat meg poént, mint a sztár vonatos-repülős világmegmentéseiben. Az alapanyag tükrében azonban hatalmas csalódás, amit Hans Petter Moland saját magát remake-elve összehozott, így ezúttal is érvényes a közhelyes verdikt: aki jól szeretne szórakozni, inkább válassza az eredetit!
A Dermesztő hajsza a Magyar Filmadatbázison
