A Bond-franchise identitásválsága a Craig-érában
Hogyan lehet frissen, mégis önmagához hűen tartani egy filmsorozatot 60 éven és 20-25 filmen keresztül? A Bond-mozik legújabb korszaka erre adott közepesen sikeres választ.
A fenti kérdésre nem, hogy jó megoldás, de egyáltalán még megoldás sem feltétlenül született – a Marvel Moziverzum is mindössze néhány éve érte el azt a terjedelmet, hogy hasonló mértékű kihívásról beszélhessünk, de a Bosszúállók változatos karaktereket felvonultató és ennek megfelelően szélsőségesen különböző stílusokkal is dolgozó világa ebből a szempontból összehasonlíthatatlan a mindig ugyanazon panelekből építkező, ugyanazzal a figurával fellépő Bond-feldolgozásokkal. Az alapvető dilemma, hogy a 007-es ügynök aktuális kalandjában bizonyos elemeket kötelezően fel kell vonultatni – úgy, hogy ez legkevésbé se tűnjön bizonyos elemek kötelező felvonultatásának.
De valójában nehéz meghatározni, hogy mi teszi Bondot Bonddá: az Aston Martin, a martinihez kapcsolódó szállóigéje, a csinos nők, a hatalmas földalatti bázisokat építő gonoszok? Vagy éppen az ennél egy fokkal absztraktabb elegancia? Minél nehezebben meghatározható ez az esszencia, annál könnyebb szem elől téveszteni, önmaguk paródiájába hajló felvonásokat készíteni – vagy éppen remekműveket, amelyeket azonban a vérmesebb rajongók rögtön kitagadnának a kánonból. A dilemma nem egyedülálló, napjainkban ugyanezt a legitimációs krízist éli meg a közfelháborodás elől egyre inkább a kis képernyőre menekülő Star Wars, a képregény-adaptációk, de még olyan kisebb jelentőségű franchise-ok is, mint az Alien vagy a Szellemirtók.
Daniel Craig
A Bond-szériának ráadásul kifejezetten hosszú időn keresztül kellett fennmaradnia, folyamatosan alkalmazkodnia a kor elvárásaihoz, például ahhoz, hogy a hidegháború alatt egészen máshogyan állt a közönség a titkosszolgálatokhoz, mint a poszt-snowdeni korszakban – az olyan absztraktabb jelenségekről nem is beszélve, mint a férfikép vagy hősideál átalakulása. John McClane, majd Jason Bourne árnyékában James Bond sem maradhatott a kényelmesen italozgató, a piszkos munkát előszeretettel másokra hagyó nőcsábász, a nézők vérmocskos, kőkemény, realisztikus akciókat és súlyos testi-lelki sebektől szenvedő protagonistákat kezdték ünnepelni. Ami persze ennél távolabb nem is állhatna Bondtól, és ez a kortárs divatokat egyszerre követni vágyó, ugyanakkor önmaga esszenciáját kereső identitásválság az, amely velejéig áthatotta a Craig-érát.
Maga Daniel Craig személye bár kezdettől fogva az egyik legvitatottabb pont volt a rajongók számára, még kifejezetten érdekes megközelítése ennek az ambivalenciának. Előszeretettel hangsúlyozott kigyúrt teste nem pusztán eyecandy a hölgyek számára, hanem egy valódi katonai kiképzést kapott harcos alkatát jelzi, akinek nem kell pisztoly a kezébe, hogy fegyverré váljon. Ugyanakkor nyaktól felfelé már nem agyatlan gyilkológép, hanem a brit sztoicizmussal és fanyar humorral felvértezett karakter, akiből tényleg kinézzük, hogy két rosszfiú elintézése között lazán megáll egy pohár whiskyt ledönteni. De benne is ott a meghasonlottság: ahogyan Vesper Lynd első látásra kiszúrja, ez a Bond „feszeng az öltönyében”, makulátlan modora mögött ott a neheztelés valódi kékvérű iskolatársaira, és mindig kicsit kisfiúsan kócos haja, átható kék szemei is egyfajta gyermeki bárdolatlanságot sugároznak.
Craig és Jeffrey Wright – Casino Royale
Antréja pedig ennek megfelelően teljes mértékben felrúgja a szabályokat: a Casino Royale-ban Bond életének első gyilkossága piszkos, ügyetlen, hiszen egy fájdalmas adok-kapok után egy szakadt WC mosdókagylójába fullasztja bele ellenfelét. Persze ez még jelezhetné azt is, hogy az ügynök az út elején jár, és fokozatosan fel kell öltenie magára kifinomultságát, de ma már tudjuk, hogy a Craig-féle ciklus valójában végig ezt a vérmocskos, útszéli erőszakábrázolást műveli. Az pedig nem kevésbé bátor húzás az első Craig-mozi részéről, hogy legelső ellenfele kínzásképpen rögtön férfiasságában alázza meg, miközben hősünk beleszeret az első útjába akadó Bond-lányba.
A Casino Royale eljátszik azzal a gondolattal, hogy e tekintetben is a főhős zöldfülűségének jelét látjuk-e (elvégre M maga is „lecke”-ként aposztrofálja a történteket a film legvégén), a Madeleine Swann-nal később kibontakozó kapcsolata ugyanakkor azt sejteti, hogy Bond szívtipró viselkedése mögött valóban egy rendkívül mély és őszinte vágy van egy párkapcsolatra. Messze a legérettebb motívuma a legfrissebb iterációnak, ahogyan a karakter feltehetőleg árvaságából adódó sérüléseit rávetíti romantikus kapcsolataira – például, ahogyan a Nincs idő meghalni prológusában rögtön árulást feltételez Madeleine részéről is.
A Craig-éra azonban nemcsak a Bond-lányokat, hanem az ellenfeleket is igyekezett személyesebbé, rajtuk keresztül pedig magát a 007-est is emberibbé tenni. A Skyfall, a Spectre és a Nincs idő meghalni antagonistáinak közös motívuma, hogy valamilyen szempontból Bond tükörképei („mi ugyanazok vagyunk, csak más fegyverrel dolgozunk” – mondja Lyutsifer Safin), és az alkotók előszeretettel kötik őket az ügynök múltjához, személyéhez, szeretteihez.
Craig és Ana de Armas – Nincs idő meghalni
A prominensen elsőként a Skyfallban megjelenő igyekezet azonban rendkívül hirtelen és már-már komikusan túlzásba eső: Silva monológjának zavaros felhangjaiból nem egyértelmű kötődése Bondhoz, M-hez kapcsolódó bosszúja pedig potensebb lenne, ha Bonddal egy lényegesen bensőségesebb viszonyt ápoló szereplőhöz kapcsolódna. A Spectre királydrámákat idéző testvérféltékenysége, az előző felvonások történéseit egy Bond elleni személyes bosszúban egyesítő fordulata pedig már egyenesen a franchise legkínosabb pillanatait idézi, annyira jelentőségteljesen kíván hatni. Tegyük hozzá, a Spectre maga is a közönségfilm legsúlyosabb identitásválságában született, amikor a vég nélküli rókabőr-lehúzások, a kiforratlan nosztalgiaáradat és az öncélú kikacsintgatások egy megismételhetetlen popkulturális korszellemben szintetizálódtak.
Nem csoda, hogy ez a film is összefüggéstelenül vonultatja fel a legizzadtságszagúbb Bond-modorosságokat, egyben sikertelenül ironizál saját magán és kudarcot vall mitológiaépítésben is – éppúgy, mint kortársai. Árulkodó jelnek vehetjük, hogy a Nincs idő meghalni első dolga jelképesen leszámolni elődje örökségével, hogy aztán végül ismét egy teljesen sablonos (és az így kialakított logikában több sebből is vérző) Bond-gonoszt helyezzen bele a keletkezett űrbe.
A modern Bondok tehát látványosan nem éreztek rá, pontosan milyen fenyegetésen és milyen személyeken keresztül lehetne megragadni egy frappáns, releváns gondolatiságot, ugyanakkor így is figyelemre méltó, milyen küzdelmeket rajzolnak ki a címszereplő számára. A Skyfall alapkonfliktusa tulajdonképpen azt fejezi ki, ahogyan a film a 007-es hazaszeretetét igyekszik megtestesíteni egy adott személyben (hiszen Bond eredetileg az MI6-székház elleni merénylet miatt tér vissza önkéntes száműzetéséből), Silva és M szembenállása így válhat a modern hírszerzés dilemmáinak jelképévé. Meglehetősen furcsa a franchise-tól, hogy a (Skyfallból egyébként pont hiányzó) szuperkütyük és luxus-világjárás mellett kormányzati meghallgatásokkal, a kémkedés technológiai elöregedésével foglalkozik, és ezt az identitásválságot csak fokozza, ahogyan a címszereplő homályos háttértörténetét is próbálja a cselekménybe integrálni.
Skyfall
Valljuk be, nem a legerősebb indoklás, hogy Bond azért választja egykori gyerekkori otthonát (és annak földdel egyenlővé tételét), mert ott „előnye van”. Kétségtelen, hogy Silva a technológián keresztül nem tud csapdát állítani számára, de egy MI6-ügynöknek lehetőségekből, erőforrásokból és társakból is több áll rendelkezésére annál, hogy a helikopterrel és három tucatnyi fegyveressel érkező antagonistával a semmi közepén, egy kiöregedett inassal az oldalán kelljen felvennie a harcot. Ez a döntés semmi másra nem szolgál, mint hogy a lángok fényében úszó szülői sírkőről leolvashassuk, Bond valószínűleg meghatározó gyerekkori kötődéseinek hiánya miatt választotta hazája feltétel nélküli hűséggel való szolgálatát. (És cserébe a kémfilmek, például a rivális Mission: Impossible-széria jellemző toposzaihoz képest hangsúlyosan ritka az is, hogy saját felettesei megtagadják, üldözzék.)
Ami persze számára ettől még ugyanolyan ellentmondásos: szinte minden egyes Craig-filmben Bond vagy felhagy a kémkedéssel, vagy legalábbis kacérkodik a visszavonulással, olyannyira, hogy a Nincs idő meghalni-ban még jellegzetes kódjelét is elveszti, és először a CIA-nak dolgozva, kvázi külsősként tér vissza a titkosszolgálati munkához. Érdekesen fejezi ki önmaga és a filmek kettős identitásválságát, hogy pihenői során Bond kivétel nélkül valamilyen idilli, egzotikus helyszínen talál otthonra: egyrészt maga a franchise sem tudja elképzelni, hogy legalább a remetelét ne irigylésre méltó tengerparti nyaralásként manifesztálódjon, másrészt Bond az álomba illő semmittevésben sem érzi jól magát (ez leginkább a Skyfallban fejeződik ki), és az első adandó alkalommal visszatér szenvedélyéhez.
Hivatása megfosztotta a lehetőségtől, hogy boldog életet élhessen
A Nincs idő meghalni így tulajdonképpen annak a tragédiája, hogy Bondot szeretett hivatása nemcsak szó szerint megöli, hanem valójában világéletében meg is fosztotta a lehetőségétől is annak, hogy boldog életet élhessen.
A Craig-féle Bond egy olyan karakter, aki soha nem akart ügynök lenni, első 00-s küldetése után otthagyta volna a pályát a szerelem kedvéért, de nem maradt más lehetősége otthonra találni. Pontosabban, ő érezte úgy, hogy nincs más lehetősége, és csak akkor érezheti biztonságban magát, ha kockára teszi az életét egy-egy világuralomra törő terrorista-szervezettel folytatott leszámolás közben. Ez tulajdonképpen Daniel Craig öt Bond-filmjének esszenciája is: nem hiszik el, hogy az ügynöklét kötelező kellékei nélkül is kiteljesedhetnek, így végül csak részben találják meg önmagukat.
Casino Royale, A Quantum csendje, Skyfall, Spectre, és Nincs idő meghalni a Magyar Filmadatbázison
