Csernobil – HBO
Titka nem csak az autentikusságban rejlik.
Pár hónapja még elképzelhetetlennek tűnt, de ma már nem túlzás azt mondani, hogy a Csernobil az elmúlt éveknek nemcsak az egyik legfontosabb, de legfontosabb sorozata is lett. A legnagyobb netes filmadatbázison, az IMDb-n egyelőre minden más szériánál jobb értékeléseket kapott, a szériát körülvevő hájp, a vég nélkül születő mémek és közösségi médiás bejegyzések pedig már-már megközelítik a Trónok harca befejezését övező őrületet. De hogyan válhatott egy atomkatasztrófáról szóló dokumentumdráma ennyire népszerűvé? Miért lett hirtelen izgalmasabb a politika baklövéseit és az igazság természetét firtatni, mint húsevő zombikról és tűzokádó sárkányokról nézni sorozatot? Utánajártunk.
Elsőként tárhatta fel a csernobili atomkatasztrófát
Az a különös helyzet állt elő, hogy bár számos könyv született már a témában – köztük a Nobel-díjas fehérorosz írónő, Szvetlana Alekszijevics riportregénye, a sorozatnak sorvezetőt és komplett történetszálakat biztosító Csernobili ima –, de Csernobil történetét eddig egyetlen nyugati film vagy sorozat sem dolgozta fel. Az ukránok forgattak egy többé-kevésbé fiktív, szép kiállítású sorozatot, de az európai filmipar egyáltalán nem foglalkozott eddig a témával, Hollywood pedig csak egy bugyutácska horrorfilmmel próbálta kizsákmányolni a tragédiát (Ideglelés Csernobilban). Ebben közrejátszik az is, hogy Amerikában korántsem közismert a csernobili atomerőmű-baleset, és a filmek-sorozatok többsége nem akar lemondani az amerikai piacról. Másrészt pedig eleve nem túl közönségbarát téma egy kosztümös, történelmi, ráadásul kelet-európai történetet vászonra vinni, amely egy kimúlt diktatúra működési rendellenességeiről és olyan nehezen megmagyarázható témáról szól, mint az atomfizika. Ennek köszönhetően jutott megfizethetetlen helyzeti előnyhöz a Csernobil, amely elsőként tárhatta fel a nyugati nézők számára a világ második legnagyobb atomkatasztrófáját (az első a majaki volt).
Erős történethez ideális formát talált
Ez azzal is járt, hogy a sorozat ötletgazdájának, Craig Mazin forgatókönyvírónak, aki korábban olyan hollywoodi blődliket jegyzett, mint a Másnaposok 2-3. vagy a Horrorra akadva 3-4., az ideális formát is meg kellett találni. Már csak azért is, mert a történteket a szovjet vezetés sokáig megpróbálta eltitkolni, a nyugati tudósokhoz eljutott információk hiányosak vagy szándékosan félrevezetőek voltak, így a csernobili katasztrófa több pontjáról a mai napig számos ellentmondásos adat, információ és történet kering még tudományos körökben is. Ezek között kellett Mazinnak rendet vágnia úgy, hogy közben a nagyközönség számára is érthetően, izgalmasan göngyölítse fel a történetet, és persze az elhunytak emlékét se sértse meg.
A feszes, sallangmentes történetvezetés már a minisorozatos formából is adódott. Az HBO szívesen finanszírozott volna több részt, vagy akár egy komplett évadot is, de Mazin a lehető legtömörebben szerette volna elmesélni a történetet. Nem volt szívbajos, ha húzni kellett: az eredetileg tervezett hat részt végül saját maga csökkentette ötre. Így felesleges cliffhangerek, mesterkélt hatásfokozások és többórás üresjáratok nélkül vitte képernyőre a tragédiát, amely már önmagában is nagy szó a kontentet vég nélkül gyártó streamingszolgáltatók korában. A Csernobil bő egy hónap alatt elmesélt és le is zárt egy megdöbbentő történetet, és a végtelenre nyújtott sorozatok között ez már önmagában kielégítő élmény volt.
Ehhez jött még hozzá, hogy Mazin a dramaturgiával azt az élményt is tökéletesen visszaadta, milyen lehetett valós időben átélni a csernobili balesetet. Több interjúban is elmondta, hogy a katasztrófafilmek megszokott narratívájával szemben nem lineárisan dolgozta fel az eseményeket, hanem késleltetve, hogy csak a végén értsük meg pontosan, mi is történt. Pontosan úgy, mint a csernobili lakosok, akik érdeklődve figyelték az égő atomreaktort, és rácsodálkoztak a szépségére, mintha csak egy tűzijátékot látnának. A sorozatban hamueső hullik rájuk, ők pedig örömmel fürödnek benne, mert csak mi, nézők tudjuk, hogy valójában nem hó, hanem radioaktív eső záporozik a fejükre.
Mazin úgy döntött, nem az első részben magyarázza meg, pontosan miért robbant fel az erőmű négyes reaktora, és nem pontról pontra, az objektív kívülálló szemével fényképezi látványosra a robbanást, hanem az azt öntudatlanul átélők szemszögéből. Nem véletlen, hogy a Csernobil egyik ikonikus képe az lett, ahogy a panellakás ablakából, szinte észrevétlenül fellángol a reaktor, mert ez egyetlen képbe sűríti azt az ignoranciát, tagadást és az információk elhallgatását, amivel a szovjet vezetés reagált az atomkatasztrófa hírére.
Lenyűgözően autentikus volt – a részletekben
Aki nem látta a Csernobilt, valószínűleg az is hallott róla, milyen korhűen, a legutolsó Ladára, tömbösített panelházra és frissen dauerolt frizurára is gondos figyelmet fordítva teremtették újra a nyolcvanas évek Ukrajnáját. Mazin több évig kutatott, a fellelhető források és dokumentumfilmek szinte mindegyikét feldolgozta, sok jelenetben szinte egy az egyben rekonstruálta az archív felvételeket, vagy a hivatalos jelentésben elhangzó mondatokat adta a szereplők szájába. A Csernobilt főként Litvániában forgatták, így a stáb is kelet-európai volt, akik jelezték, ha valamiben pontatlanok voltak az alkotók. Mazin pedig még egy formabontó podcastet is készített az HBO-val, amelyben minden epizód után elmagyarázta, mit és miért változtatott meg a valóságban történtekhez képest.
Különösen hatásos volt ez a precizitás egy angolszász produkciótól, amiben gyakran negatív sztereotípiaként jelennek meg csupán a szovjetek, a kelet-európai háttér pedig elnagyolt díszletekből áll. Craig Mazinnek azonban kulcskérdés volt, hogy minél autentikusabban mutassa be a történteket, hiszen a csernobili katasztrófától elválaszthatatlan a hivatalos szervek hazugságkampánya, a propagandából fakadó félretájékoztatás, amivel a szovjet vezetés el akarta kerülni, hogy be kelljen ismernie az atomprogramjának hiányosságait. A sorozat ennek köszönhetően olyan fontos részleteket sem mismásol el, mint a mainstream filmekben gyakran lebutított tudományos magyarázatok, ugyanakkor ahol nem muszáj, ott nem ragaszkodik a korhűséghez. Az amerikai filmekben gyakran kínos orosz akcentust például elhagyták, és a nyugat-európai sztárszínészek saját, eredeti akcentusukkal beszélhették az angolt (a nevetséges orosz akcentus Amerikában a filmek komplett karrierjét is tönkre tudja vágni, erre jó példa A 44. gyermek).
Ezért pedig pofátlanul hollywoodias lehetett, amikor akart
A Csernobil olyan meggyőzően varázsolta elénk az omladozó Szovjetunió végnapjait és az atomreaktor tragédiáját, hogy egyfajta hitelességkultusz alakult ki körülötte. Pedig veszélyes lenne dokumentumfilmként nézni, hiszen számos ponton eltér a valóságtól – és nem csak ott, ahol dramaturgiailag muszáj volt sűrítenie. Nem a tárgyi környezetben, inkább a hatalmi és hierarchikus viszonyok felfestésében érződik, hogy Craig Mazin nem diktatúrában nőtt fel, és nem ivódott bele a vérébe az ott megszokott kommunikáció. Dialógusaiból gyakran süt a rácsodálkozás arra, milyen viszonyok uralkodtak a Szovjetunióban. Legaszov, a sorozat főhőse egy ponton egyenesen kifakad, és számon kéri felettesét, hogy tényleg így mennek a dolgok ebben az országban, tényleg egy tudatlan párthivatalnok ostoba döntése befolyásolja milliók életét? Teljességgel elképzelhetetlen helyzet, mert a Szovjetunió polgárai 50 éves korukban már nem lepődnek meg ezen, és pláne nem vágják ezt az amerikai hősök naiv szókimondásával a felettesük képébe. Még akkor sem, ha azért ’86-ban nem járt főbelövés, mint ahogy a sorozat sugallja – sokkal inkább azért, mert a halálbüntetés fenyegetése nélkül, a lélek megtörésével már rég elérték, hogy az emberek önkéntesen engedelmeskedjenek.
Az HBO sorozatát így sokkal pontosabb lenne, ha nem az autentikusságáért dicsérnénk, hanem azért, mert a leghatásosabb módját találta meg annak, hogy az amerikai film toposzaira fordítsa le a szovjet diktatúra világát. Ehhez volt szükség egy, a politika világában járatlan tudóshősre, Legaszovra, aki kívülállóként ébred rá a szovjet propaganda hazugságaira, miközben szaktudásával megmenti a világot attól, hogy még kiterjedtebbé váljon a katasztrófa. (Miközben a valóságban Legaszov maga is végigmászta a kommunista párt karrierlétráját, ahogy erre az őt patyolattiszta hőssé mosdató sorozat a vége felé tesz is egy utalást.) Mellé pedig egy fiktív karaktert, egy igazi megmentő hőst is bevezetett Mazin, Uljana Homjukot (Emily Watson), akit egyenesen Hollywoodról menesztettek, hiszen a veszélyre az elsők között ébred rá, intuíciójával tévedhetetlenül érez rá még az elhallgatott, hozzáférhetetlen információkra is, és az igazság bajnokaként érvel amellett, hogy Legaszov – a diktatúra működési mechanizmusait figyelmen kívül hagyva – hozza nyilvánosságra az atomreaktorok beépített hibájáról szóló felfedezéseiket.
Lehet persze amellett is érvelni, hogy a csernobili atomerőmű-baleset megrázta a szovjet rendszert – maga Gorbacsov is azt mondta, hogy Csernobil ütötte be az egyik utolsó szöget a Szovjetunió koporsójába –, és a vészhelyzet alatt megbomlottak a megszokott hierarchikus viszonyok, amik aztán a fináléban, amikor a KGB főnöke megbünteti Legaszovot, visszaállnak. Csakhogy Mazin forgatókönyvéből nem a kommunista diktatúra folyamatainak árnyalt megértése, hanem az igazság melletti harcos kiállás süt – és végső soron épp ettől lesz hatásos a sorozat. Mert a tipikus hollywoodi hatásmechanizmusokat olyan professzionálisan működteti, hogy azokkal sikerül elmélyítenie a csernobili atomtragédia tragikus élményét a nézőkben. Elég csak a sorozatvégi tárgyalásra gondolni, amely számtalan amerikai filmből ismerős pillanat: az önmagával vívódó hős végül kimondja az igazságot a széles plénum előtt, és rábizonyítja bűnösségét a gonoszokra (ami itt maga a hazug diktatúra). Mazin viszont olyan okosan építi fel ezt a momentumot, és az atomfizikai magyarázatot olyan megrázó erővel adja elő, hogy annak hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat. A Csernobil nem, vagy nemcsak az autentikussága miatt olyan hatásos, hanem mert a tárgyi kultúra hű reprodukálása miatt megadjuk magunkat még a pofátlanul hollywoodi megoldásoknak is.
Kínosan aktuális volt
A sorozatvezető érdeme az is, hogy sikerült úgy megfognia a több, mint 30 évvel ezelőtti atomkatasztrófát, hogy annak története ma is érvényes lett – miközben nem faragott belőle atomenergia-ellenes propagandafilmet. Ha valami, akkor a Csernobil inkább hazugságellenes, ez pedig legalább olyan érzékeny téma most, az álhírek és a posztigazság korában, mint az atomenergia kérdése a klímaváltozáséban. A sorozat elején és végén is nyíltan kimondott tanulság szerint a hazugság ára körül forog a történet, amely tovább fokozza a drámát, hiszen azt a gondolatot égeti belénk, hogy a késleltetve kitelepített lakosok vagy az atomerőműhöz gondatlanul kivezényelt tűzoltók nem a káros atomenergiának, hanem az emberi mulasztásnak lettek az áldozatai. És persze annak a szovjet rendszernek, amely sokáig igyekezett elhazudni a baleset valós veszélyeit, hogy ne kerüljön lépéshátrányba a hidegháborús versenyben, amely nem annyira az erőről, mint az erőfitogtatásról és a hatalom látszatának fenntartásáról szólt.
A nézők és a kritikusok a klímakatasztrófával vélnek párhuzamokat felfedezni, amit manapság gyakran utasítanak el politikusok puszta összeesküvés-elméletként. A Csernobil zsigeri hatása talán azzal is magyarázható, hogy miközben a tudománnyal és a tényekkel szemben folyamatosan nő a szkepszis, az HBO sorozata a tudósokat teszi meg a világot megmentő hősöknek, akik többnyire sikeresen szállnak szembe a korrupt rendszerrel és az önérdeküket szem előtt tartó vezetőkkel. És míg a Trónok harcába csak nagyon közvetve, az Éjkirály folyamatosan közelgő, de mindig túl távolinak gondolt fenyegetésébe lehetett belelátni a klímakatasztrófát, addig a Csernobilban nagyon is konkrétan tapasztalhatjuk meg, milyen az, amikor a Földünk egy része az emberi mulasztások következtében lakhatatlanná válik.
Tükröt tartott elénk
A Csernobilnak emellett még számos erényét ki szokták emelni. A látványos megoldásoktól tartózkodó, mégis emlékezetes képeket eredményező rendezést. A hidegen kattogó, az ipari katasztrófához tökéletesen passzoló kísérőzenét. A színészi játékot – különösen a Legaszovot játszó Jared Harrisét. A filmzsánerek, a katasztrófa-, az apokalipszisfilm és a paranoiathriller biztos kezű játékba hozását. Vagy a Csernobilról közölt átfogó képet, amelyben a tudósok és párthivatalnokok mellett a kisemberek, a hőssé vált áldozatok is hangsúlyos szerepet kaptak: a bányászok, a tűzoltók és a búvárok.
Egyvalamiről viszont kevés szó esik: arról, hogy a Csernobil milyen tükröt tartott elénk. Persze, minden földrészen mást. Az amerikaiaknak például kritikusat. Több cikkben, de még az HBO podcastjében is felmerült, hogy az individualista amerikai társadalomban ez a fajta közösségi összefogás és a magasabb rendű érdek kiszolgálása nem valósulhatott volna meg. Az amerikai nézőkben tiszteletet ébresztett a sorozat az önmagukat a katasztrófa mérsékléséért feláldozó ukránok iránt – tegyük hozzá, teljes joggal.
Nekünk, magyaroknak pedig a személyes érintettség miatt volt különleges a sorozat, amelynek tükrében a saját múltunkat pillanthattuk meg. Csernobil ahhoz hasonló tragédia volt a kelet-európai történelemben, mint Amerikában John F. Kennedy meggyilkolása, amennyiben szinte mindenki meg tudja mondani, hol volt és mit csinált, amikor értesült a katasztrófáról. A Magyarországra is átterjedő paranoia, a levegő vagy épp a zöldségek szennyezettségétől való félelem történetei a Csernobil hatására sorra bukkantak elő a közösségi médiában. Az anekdotákon felül azonban van egy filozofikusabb vonulata is a sorozatnak, amely a halál elkerülhetetlenségét tudatosítja az emberben. A kármentéssel megbízott Legaszovnak és a párthivatalnok Borisz Scserbinának (Stellan Skarsgard) szembe kell néznie azzal, hogy ha nem is halnak meg rögtön a radioaktív sugárzástól, a halálos ítéletüket mégis aláírták. Pár év múlva végez majd velük a rák, vagy valamilyen másfajta megbetegedés. A sorozat így végső soron a saját mulandóságunkra emlékeztet: arra, hogy por és hamu vagyunk, és ha egy hazugságokra épülő, a saját polgáraira is veszélyes rendszert támogatunk, könnyen radioaktív hamuvá és porrá válhatunk.
A Csernobil a Magyar Filmadatbázison
