Creed II
Sylvester Stallone ismerős táncot jár a ringben, de szemérmetlen bokszmelodrámája beviszi a súlyos ütéseket. A Creed II már nem tesz csodát, de nem is kell: Rocky mítoszát egy kivert orosz bokszoló élteti tovább.
Három éve a Creed azzal bokszolta be magát számos év végi listára, hogy játszi könnyedséggel érte el, amivel Hollywood manapság oly kínkeservesen próbálkozik. Nem csupán feltámasztott a hamvaiból egy ikonikus franchise-t, de át is mentette annak legtöbb erényét a 21. századba. A múltból élt, és nem mondott semmi újat – fekete hőssel forgatta szinte egy az egyben újra az első, az igazi Rocky-filmet –, mégis a jövőbe mutatott. Ehhez pedig nem kellett más, mint visszavezetni a szériát a gyökeréig, ahhoz a szellemiséghez, ami már a vietnámi háború és a Watergate-botrány által megviselt Amerikában is olyan katartikus tudott lenni. A vereség is lehet győzelem, és a puszta helytállás is katartikus, sugallta a semmiből jövő, de a bokszvilágbajnokkal szemben is helytálló olasz-amerikai munkásfiú története. A Rocky pedig azzal is aláhúzta az állítását, miszerint az ember a fontos, nem pedig az amerikaiak által sulykolt győzelemkényszer, hogy a mormogó, béna vicceket mesélő, csupaszív Rockyra koncentráló karaktertanulmányként szerkesztette a történetét, nem pedig minél több meccsre kihegyezett bokszfilmként.
Ha következetes a rendező, és nem olyan jövedelmező vállalkozás folytatásokat forgatni Hollywoodban, Stallone csupán egyetlenegy Rocky-filmet készít, hiszen innen, az erkölcsi győzelemmel felérő vereség után nem lehet folytatni a bokszoló történetét. Csak úgy, ha maga is feljut a csúcsra, gazdag lesz, és elárulja az örökségét – vagyis pont úgy, ahogy a Rocky-filmek tették, amik szép lassan önmaguk karikatúrájává és a reagani kor nyíltszívű propagandafilmjeivé értek. Volt ebben valami mélységesen szórakoztató, ezt kár is lenne a híres Eye of the Tiger-montázst nézve tagadni, de épp ebből lábalt ki a Creed – Apollo fia, amikor az első Rocky realisztikus, a helyi philadelphiai kultúrába ágyazott, sőt annak afroamerikai örökségét felölelő kistestvéreként lépett színre. És ezen a realizmuson csorbít némileg a folytatás, amely Ryan Coogler elegáns rendezését egy jóval direktebb megközelítésre, a szíveket teljes erőből öklöző bokszmelodrámára cseréli. A csoda az, hogy ennek ellenére jóval többször betalál, mint amire számítanánk.
Pedig rendkívül sok ponton lehet kifogásolni azt, amit Stallone művel a franchise-zal. Elsősorban, hogy hiába szól mindkét Creed-film a múlttal való szakításról, az ősök árnyékából való kilépésről, megint egy régi konfliktust és ellenfelet bányász elő, amikor a Rocky IV történetét folytatja. A szibériai expressz, a szovjet doppingkultúra csodafegyvere, Ivan Drago helyett immár a fia mérkőzik meg Adonis Creeddel, annak az Apollo Creednek a fiával, akit Ivan a ringben ölt meg egy halálos csapással. Ebből is látszik, hogy a Creed úgy épített fel magának egy sikeres franchise-t, hogy soha nem lépett ki a Rocky-filmek árnyékából: a régi történeteket mesélte új köntösben (a Creed a Rocky, a Creed II a Rocky IV rejtett remake-je), és a főhőse sem tud helytállni a ringben edzője nélkül (Adonis minden meccsét Rocky tanácsaival nyerte meg).
A Creed II-t pedig még Ryan Coogler rendezői ízlése sem védi: a folytatás takkra pontosan azt a táncot járja a ringben, amit már hét-nyolc film alatt alaposan elnyüstöltek. A folytatás ráadásul az előzménynél pátoszosabb, tördeltebb ritmusú film, amely a bokszmeccseket se tudja olyan eredetien elénk tárni, se a karakterek kidolgozásában nem végez olyan alapos munkát, sőt. A franchise egyik legérdekesebb karakterét, a progresszív halláskárosodásban szenvedő énekesnőt, Creed barátnőjét méltatlanul küldi ki a margóra, és szerepét csupán a főhős támogatására, jellemfejlesztésére szorítja.
Sylvester Stallone
A Creed II-ről mégis lepereg a kritika, mert azt a kíméletlen szívfacsarást, amit minden jelenetének a céljául és csúcspontjául szán, lenyűgöző hatékonysággal végzi el. Köszönhetően annak, hogy erős konfliktusokat ad az apahiányos fiúknak és a fiúhiányos apáknak, és a férfiak egészen primer félelmeivel szembesíti a nézőt. Azzal a tehetetlenséggel, amit a sportoló a fizikai taccsra kerülése során, vagy egy apa a hallássérült lánya születésekor érezhet, mert ezeket a szituációkat már nem képes puszta fizikai erővel megoldani, és a megváltoztathatatlanba kell belenyugodnia.
Az sem árt persze, hogy a Creed II mindig tudja, mikor kell szerethetően esetlen szitkom-humorral oldani a drámát, és oldszkúlan rockys képtelenségekkel, például sivatagi, kalapácsos gödörásással feldobni a tréningmontázst, vagy épp a konzervatív plánozás ellenére is zsigeri izgalmakat csatornázni a bokcsmeccsekbe. Ami viszont leginkább feldobja a filmet, az nem Rocky coelhós túlzásba vitt szónoklatáradata győzelemről, kitartásról, férfiasságról, hanem a hidegháborúból importált Drago család, akiknek drámája sokkal jobban fejbe kólint, mint a saját egójával és még mindig az apja árnyékával viaskodó Adonisé. Egészen pontosan a gyűlöletben nevelt Viktor Dragóé, akinek története egyébként a Rocky-mítoszt is sokkal jobban testesíti meg, mint a jólétben, sikerben élő Adonis Creed. Viktort ugyanis az apja veresége után az anyja is elhagyott, és az oroszok poklába, Ukrajnába száműzve tengeti az életét, miközben az apa (Dolph Lundgren karizmatikusan gonosz alakítása) néma erőszakkal trenírozza a bosszúra.
A szerepre igazolt román bokszoló, Florian Munteanu két mondatot, ha szól a filmben, a szeméből mégis tökéletesen ki lehet olvasni a szeretetre és elismerésre vágyó fiú tragédiáját, aki egyszerre isteníti apját, és veti meg azért, mert visszakuncsorogja magát az orosz vezetéshez, amelyik félredobta azután, hogy Rockytól vereséget szenvedett. A film csúcspontja így nem is a két fiú csontroppantó öklözése lesz, hanem az a levert pillantás, amit Viktor az anyja hűlt helyére vet – ha ilyen tömören és filmszerűen is tud fogalmazni a rendezői székbe ültetett Steven Caple Jr., miért van szükség arra a sok felesleges szócséplésre?
Nyilvánvalóan azért, mert a Creeddel ellentétben már nem Ryan Coogler, hanem újfent Stallone írta a forgatókönyvet, aki állítása szerint nem fog többet Rocky bőrébe bújni, így a Creed II-vel el is búcsúztatja ikonikus hősét. A filmsztár most nem néz szembe a saját múlandóságával olyan szívszaggatóan, mint a Creedben, amelyben a rákos, öreg Rocky szerepe Oscar-jelölést és Golden Globe-ot hozott, de alakítása így is kimagasló. A fiát a forgatás előtt elveszítő Stallone a fináléban, amikor találkozik a filmbeli gyerekével, akaratlanul sírja el magát, kalapjával takarja és kezével óvatosan vakarja le a könnycseppeket. Szép szimbóluma ez a kétségtelenül giccses, ennek ellenére (és részben pont ezért) hatásos filmnek. Lehet, hogy túlzás, de a szívünket egy kicsit összébb szorítja, mert őszinte és keresetlen. És valószínűleg tényleg az utolsó alkalom, hogy Stallonét Rockynak, méghozzá ennyire esendő, törékeny Rockynak láthatjuk.
A Creed II a Magyar Filmadatbázison
