Chile nyerte az idei Oscart

|

Egy fantasztikus nő

Úgy fest, most a chileieknek kedvezett a zsűri ítélete.

Nem feltételen véletlen, hogy az Oscar házigazdája, Jimmy Kimmel így poénkodott a Weinstein-ügy kapcsán: „Oscar az a férfi, akit leginkább szeretnek és tisztelnek Hollywoodban. Nem csoda, nézzenek csak rá. A keze jól látható helyen van, sosem udvariatlan, és ami a legfontosabb, nincs pénisze.” Ez a fajta viccelődés pedig nem csak a nőket érő abúzusokra reflektál – emellett a Legjobb idegen nyelvű kategóriában nyertes filmnek dolgozik kissé alá.

Meg kell békélnünk azzal, hogy bár az egész magyarság mögötte állt, az idei Oscart a Legjobb idegen nyelvű film kategóriájában nem Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje nyerte. De még csak nem is Ruben Östlund A négyzete. Én magam ezt a két alkotást éreztem magamhoz legközelebb állónak. De hát ízlések és pofonok, már erről a két filmről sem mondható el, hogy sok közös volna bennük. Ezért is gondolom, hogy a zsűri döntéséhez nem csupán szakmai szempontok járulnak hozzá ilyenkor, hanem a saját szocializációjuk, a filmek lobbistáinak teljesítménye, és persze némi lutri is. Ami szóba jött még ebben a kategóriában, az a Szeretet nélkül, a Leviatán rendezőjének, az orosz Andrej Zvajgincevnek az új alkotása, és egy libanoni film, mely elérhetetlen volt számomra. Állítólag még Libanonban sem vetítik – eddig csak fesztiválok közönsége láthatta. Ám végül nem ezek közül került ki a Legjobb idegen nyelvű film kategória győztese, hanem a chilei Sebastian Leilo vehette kezébe az Oscar-szobrocskát Egy fantasztikus nő (Una mujer fantástica) című filmjéért.

Az igazi érdem persze a főszereplő Marina Vidalt alakító Daniela Vegát illeti. Lényében, játékában tényleg van valami megtévesztő. Ez az, amit ki is használ a forgatókönyvíró-rendező. Feltételezhető ugyanis, hogy Leilo a főszerepet eleve az egyébként az opera világából ismert Vegára írta. Meg kell jegyeznem, hogy bár a film elején furcsán erősnek találtam a színésznő állát, igazándiból éppen csak egy pillanatra érintett meg a gyanú szele, és el is hessentettem ezt a gyanakvást. Egy délceg, idősebb és szemmel láthatóan tehetős úr évfordulót ünnepel az érdekes kisugárzású és egyértelműen jóval fiatalabb barátnőjével. Nincs ebben semmi, hacsak a bősz feministák nem emelnek szót ellene.  A pár mindenesetre szemmel láthatóan megérti egymást, nem kevés humorral és egymás megbecsülésével ürítik a poharat a közös múltra, jelenre és leginkább a közös jövőre. A kellemes vacsorát követő szexjelenet is elbizonytalanított egy pillanatra, de a színészi játék intenzitása megint csak meggyőzött arról, hogy csupán arról lehet szó, hogy Orlandóval (Francisco Reyes) nők tekintetében nem egyezik az ízlésünk. Ám nyilván a narratíva nem hagyja meg az idillt. Orlando egy ritka, de felettébb súlyos agyérbetegség következményeként hirtelen rosszul lesz. Hogy tisztában volt-e azzal, hogy a fejében egy időzített bomba ketyeg, arról kevéssé szól a fáma. Elvileg az egészség érdekében kerülnie kéne példának okáért a gőzfürdőket. De láthatóan Orlando (beszélő név – gondoljunk Virginia Wolf azonos című regényének hősére) úgy él, ahogy mindig is szeretett volna.

Erre igazándiból csak a férfi halála után fény. Hiszen itt pillanthatunk bele Orlando eddigi életébe. Előkerül Orlando exneje, fia és egy felettébb megértő öcs is. A cél, hogy a férfit úgy temessék el, hogy a Marinával összefüggő közös életet töröljék a búcsúztatás forgatókönyvéből. Mindenki a jelleméhez leginkább illő módszerrel próbálja őt rávenni a felejtésre és a háttérbe vonulásra. Ám sem a fenyegetés, sem a lefizetés, sem pedig a megértést sugalmazó szavak sem bizonytalanítják el a főhőst, akinek, jelzem, nem könnyű dolog a bőrébe bújni. Míg egy darabig karakteres nőként értelmezte a néző a figurát, a film felétől átvált a nézőpont, és nőként élő férfiként határozzuk meg Marinát. Mi több, a rendezői instrukcióknak megfelelően nem derül ki egyértelműen az sem, hogy pontosan miről is van szó. Hiába kényszerítik meztelenségre Marinát, végül nem fedik fel igazi testi valóját. Ez a rendező és az operatőr közötti professzionális összjáték eredménye is. Így koncentrálódik a film a lélekre. Így vágjuk le az előítéletek sallangjait a figuráról. Mivel nem derül ki teljesen, hagyjuk hát a test mivoltát, és csak a cselekedetre koncentráljunk. Ez pedig az, amit minden szerelmes nő megcselekedne, ha megkérdőjeleznék emlékeinek boldogságát vagy ha tetszik, párkapcsolati identitását.

A film látványvilága nem fukarkodik fantasztikus, a valóságtól elrugaszkodott álomképek megjelenítésében, mint ahogy Orlando szelleme is felbukkan többször is a kálvária során. Hiszen még egy fantasztikus nőnek is van védőangyala. Legalábbis ameddig szüksége van rá. Hiszen Marina, mint látjuk, megáll a saját lábán is. Önálló egyéniség, aki nem hagyja olyan könnyen magát.

Külön érdekesség, hogy a rendező egy titokzatos szálon, mely egy kulcs körül forog, viszi előre a történet szövését. Mint ahogy az is, hogy a film készítői maximálisan kiaknázzák a főszereplő tehetségét és hagyják, hogy énekesi talentumát is megcsillogtassa. Ez is mindenképpen az alkotás előnyére vált.

Bár én nem sok olyat láttam az idei Oscart nyert alkotásban, amit egyrészről Fassbinder, másrészről Almodóvar nem csinált volna meg jobban. De úgy fest, hogy most a chileieknek kedvezett a zsűri ítélete. Őket meg, mint az elején is megpendítettem, nem pusztán szakmai indokok vezérlik.

CÍMKÉK: