Casanova, ne haragudj!

|

Casanova – Az utolsó szerelem

Lehetünk bármilyen sikeresek, hódítók és legyőzhetetlenek, az élet néha saját fegyverünket döfi belénk. Ráadásul az örök fiatalság titka sem lehet a miénk.

Benoit Jacqout 1990-ben készítette el első alkotását, azóta több filmje is moziba került, ám egyikről sem mondható el, hogy beírta volna magát a filmtörténelembe. Úgy, ahogy alkotásainak nagy része, legújabb mozija is a “francia drámák” sorában foglal helyet. Forgatókönyvéhez most a XVIII. század nőcsábászának önéletrajzi naplóját hívta segítségül. Giacomo Casanova életútja ihlette meg a rendezőt, ami természetesen nem vele fordult elő elsőként. Federico Fellini 1976-os Casanovája volt az első olyan feldolgozás, amelyben szintén a velencei szívtipró naplója adta a forgatókönyv jelentős részét. Ennek ellenére a két feldolgozás mégis jelentősen eltér egymástól.

Casanova története mindenki számára ismerős. Számomra legalábbis eddig egyet jelentett egy magas, jóképű, sármos, intelligens férfival, már-már herceggel, aki miden nőt  azzal vesz le a lábáról, amit a hölgy egyénisége megkíván. Ez az illúzió eddig tartott, megnéztem ugyanis a Benoit Jacqout-féle  Casanova-interpretációt, és nagyobb csalódással léptem ki a moziból, mint amikor annak idején megtudtam, hogy nem létezik a télapó.

A kétórás film tulajdonképpen egy visszaemlékezés. Az első filmkockákon egy tökéletesen korhű jelmezbe öltöztetett férfi lassítva sétál egy lépcsőn lefelé… Már ez a kicsit giccses nyitó jelenet is az idő múlását és valaminek a lassú elhagyását hivatott jelképezni. Majd az idős Casanovát egy könyvtárban találjuk, ahol csendben ül, és egy fiatal kislánynak mesél. A szőke kislánynak, akit minden bizonnyal a szívbe markoló hódítások és a tintapatront nem tűrő erotikus kalandok érdekelnének leginkább, de be kell érnie egy végtelenül férfiatlan, öregedő lúzer sztorijával, akit rászedett egy kamasz lány.

A legédesebb gyümölcs mindig az, amit nem kaphatunk meg. Hiába lehet a birtokunkban minden más, ha azt az egyetlen prédát nem ejthetjük el, akkor mit sem ér a többi. Így van ezzel történetünk főszereplője, Giacomo Casanova (Vincent Lindon) is, akit nőügyei Londonba szólítanak, ahol nem csak a kurtizán Charpillont, azaz egykori szerelmét és szeretőjét láthatja viszont, de megismerkedik azzal a fiatal lánnyal is, aki a történet szerint utolsó lesz a férfi vélt vagy valós szerelmeinek végeláthatatlan sorában.

Az idős férfi történetmesélése ugyan ott kezdődik, hogy szinte minden nap más nőnek az ágyában ébredt fel, és mindegyiknek a barátja volt, nemcsak a szeretője, de ők mégis mind feledésbe merültek, amikor az ominózus utolsó szerelem betoppant az életébe.

A Marienne de Charpillont játszó Stacy Martinnek, a velem egy évben született fiatal színésznőnek valószínűleg nem ez lesz a legnagyobb alakítása, de az, hogy kérés nélkül megmutatja a kebleit a film egyik jelenetében, bizonyára sokat lendít majd a karrierje ezt követő ívében. Tehát az üdvöske felbukkanása teljesen felborítja az örök agglegény hódító-körútjának a menetét. Igaz lassan nagypapája lehetne, de végtelenül szerelmes lesz az alig nagykorú leányba, aki egy ideig a bolondját járatja férfival, és olyannyira elcsavarja Casanova fejét, hogy  a férfi hajlandó heteket várni arra a  bizonyos tűzijátékos éjszakára. Csakhogy a lány édesanyja egy hirtelen ajtónyitással romba dönti a szerelmes légyottot. Ezzel elindul a romantika tragédiává válása, hiszen elhangzik a legfájóbb mondat, amit egy szerelmes nő valaha hallhat:  „Nem szeretlek” – hazudja a férfi, minden bizonnyal azért, hogy távol tartsa magát egy megátalkodott anyósjelölttől.

A XVIII. század legnagyobb szoknyapecérjeként emlegetett férfi a városi legendák szerint nemcsak a női szívekhez vezető utat ismerte, de az örök fiatalság elixírjének titkát is. Lehet, hogy Marienne erre a titokra sokkal jobban vágyott, mint a férfi szerelmére. Ám a sors fintora, hogy a történet végén egyikük sem kapta meg, amit akart.

A fiatal lány úgy, mint annak idején Casanova, minden partnert az ágyába csalogat, míg a kielégítetlen, megbántott férfi – túlromantizálva a sokadik szakítást – ugyanazt a limonádét issza a kávézó teraszán, amit randevúikon utolsó szerelme, Marienne kért. A drámai elválás, és annak fájó felismerése, hogy van, aki nem lehet az övé, annyira megtöri a csábító lelkét, hogy visszavonul abba a könyvtárba, ahol a történet elején mesélni kezdett.

A film nem csak illúzióromboló, de unalmas és kiszámítható is. A színvonalat némiképp emeli a sok, szebbnél szebb, korhű jelmez és színkombináció. De a történet végül is semmi másról nem beszél, mint hogy lehetünk bármilyen sikeresek, hódítók és legyőzhetetlenek, az élet néha saját fegyverünket döfi belénk, ráadásul az örök fiatalság titka sem lehet a miénk.

A Casanova – Az utolsó szerelem a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: