Budapest Noir
Nem kifejezetten rossz film a Budapest Noir, csak épp a fűszer hiányzik belőle. Sőt, a magas színvonalú színészi játék igazából még élvezhetővé is teszi az egészet.
A ’30-as évek Budapestjén találnak egy női hullát a Diófa utcában. Az eset látszólag csak egy újságírót, Gordon Zsigmondot kavarja fel különösebben, így úgy dönt, utánajár a dolgoknak. Egy pillanat alatt A tanú című film hőséhez hasonló szituációban találja magát, aki viszonylag hamar rájön arra a tényre, hogy a citromot ideológiai okokból kifolyólag magyar narancsnak keresztelték át, és nem tud szemet hunyni felette. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy egy szerelmes, jómódú zsidó nőt kiáltottak ki testét áruló kéjnőnek. A bűntény szálai egyre magasabb pozícióban lévő embereket érintenek, környezetében szinte mindenki érintett lesz az ügyben, és természetesen senki se szeretné elmondani, amit tud. Gordon urat egyre közelebb a megoldáshoz egyre több atrocitás éri, de ő hajthatatlan. Addig járja Budapest nyomornegyedeit, addig merítkezik egyre mélyebben és mélyebben meg a budapesti alvilág labirintusában, amíg el nem jut a megoldáshoz, ami közelebbről érinti, mint azt képzelné.
Nem sokkal Jo Nesbo után most a Kondor Vilmos művésznévre hallgató titokzatos szerző verheti a fejét a falba azért, hogy eladta a könyve megfilmesítésének jogát. Elképzelem, ahogy először csak puszta sokkos állapotban ül a nézőtéren és meredten bámulja a stáblistát a vásznon. Ki tudja, meddig nem lesz képes feldolgozni azt az érzést, hogy – már elnézést a kifejezésért – kiherélték a könyvét.
Hogyan?
Ha a könyvbeli fővárost figyeljük meg, azt láthatjuk, hogy ebben a Budapestben nincs semmi nosztalgikus. Ez bizony nem a turisták Budapestje. Itt pőrén és nyersen megmutatkozik az a világ, ami rejtve maradt, mert azok, akik benne élnek, nem akartak, nem mertek vagy nem tudtak a nyilvánosság elé lépni. Kondor Vilmos elvezet minket a hallgatásba burkolózott, a társadalom által kivetett, periférikus helyzetbe került emberek világába, olyan helyekre, ahol az emberek úgy élnek és úgy viselkednek, mint az állatok. És olyan helyekre, zugokba és klubokba, ahol elszabadulnak az ösztönök, ahol csak az emberi képzelet szab határokat a szexuális perverzióknak és a testi erőszaknak. És egy szűk sikátorban, egy kis lokálban pedig érzékletesebben megmutatkoznak a társadalmi-gazdasági konfliktusok és a közelgő világégés első jelei, mint bárhol másutt.
És itt, ezen a ponton történik meg a kasztráció, mert ez az, ami hiányzik a filmből, ami nincs elég bátran ábrázolva, és így nem tud mást, csak klisészerű és jelzésértékű lenni azokban az igencsak ritkára sikerült pillanatokban, amikor ez a maga valójában a vásznon megmutatkozik. Mintha egy kényes, konzervatív polgári ízlésnek akarna megfelelni, folyamatosan finomkodik és ott is csak sejtet, ahol ki kellene mondania, meg kellene mutatnia dolgokat. Itt a kevesebb néha több gondolata félrecsúszik, sokkal nagyobb játékidőt kellett volna szentelni a nyomornegyedek világának. Viszont a kevesebb több jól áll a filmnek más esetben. Nagyon emlékezetesre sikerültek az antiszemitizmushoz kapcsolható jelenetek, mint például a dohányárus betört üvegablakú trafikjához kapcsolódó párbeszéd, a vendéglőben megmutatott, zsidó zenészeket érő atrocitás, vagy a ködbe burkolózó vasútállomásra az éjszaka sötétjében megérkező koporsó képsorai, amely Gömbös Gyula holttestét rejti.
Egyes részletek, jelenetek, megoldások jól állnak a filmnek, de nem tudnak összeállni egésszé. Olyan ez, mint egy olyan bor, amit idejekorán bontottak fel, nem hagyták, hogy összeérjenek benne az ízek.
Arányait és sötétjét tekintve vonják meg a filmtől és a nézőktől ezt a másik, ismeretlen Budapestet, így nincs meg az a lebilincselően nyomasztó atmoszféra, ami magát a regényt jóval az átlag krimik nyújtotta élmények felé emeli. Nem a kiábrándító valóságot látjuk, inkább látjuk ezt a világot úgy és annyira, mint az a felemás módon empatikus, olykor jótékonykodó polgári közeg, amely a város fényes oldalán élte a mindennapjait, betartotta, mert be tudta tartani a törvényeket és a társadalom szabta normákat.
Nem kifejezetten rossz film a Budapest Noir, csak épp a fűszer hiányzik belőle. Sőt, a magas színvonalú színészi játék igazából még élvezhetővé is teszi az egészet. Kolovratnik Krisztián lubickol a főhős szerepében, Tenki Réka, Dobó Kata és Anger Zsolt alakítása is nagyon meggyőző erejű, Kulka János és Kováts Adél utolsó nagyjelenete pedig igazi katartikus élmény.
De a film maga valóban csalódás, és nagy valószínűséggel annak is az lesz, aki nem sok lehetőséget lát a filmes adaptációban, nem olvasta a könyvet, nem hozta lázba a szereposztás vagy nem gondolja úgy, hogy az utóbbi időszakban egyre több meglepő minőségi magyar film készül.
Azt remélik a készítők, hogy lesz folytatás. Végül is könyvsorozat van hozzá. Mi meg remélhetjük, hogy karakteresebb, mellbevágóbb lesz, igazi noir. Azonban, ha marad olyan, amilyen, jobban állna a történetnek egy tévés széria. Ahogy a Félvilág mozivászonért kiáltott, itt megelégedhettek volna az alkotók az otthoni készülékkel, egy szolid képernyővel.
A Budapest Noir a Magyar Film Adatbázison